Csend - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Sybille Webster > VERSEK > Csend
 

Lelked mélyén üszkös romok között süvölt a szél,
Ezer sebből vérző, reszkető szívedbe tép.
Hiába kiáltod világgá a kérdést: mi lesz veled,
Csak a szél hangján üvöltő, fekete csend felel.

Viharfelhők mélyén születő villámok alatt,
Mennydörgésen át senki sem hallja meg szavad.
Szavad, melyet rémálomba zárt, fájó lelked kiált,
Szélvihar fújja el, s csak csendet hall a világ.

A vihar lassan elvonul, kitombolta magát,
Lelked kihalt földjén fekete korom szitál.
Kívül-belül rémítő, sötét, túlvilági némaság,
Hiába kiáltanál, a csend magába zárt.

A fájdalom, mi benned lüktetőn megmaradt,
Elszorítja torkodat, nem jön ki rajta hang.
Hiába keresed a szót lelked mindegyik zugában,
Megdermedt agyad azt már sehol nem találja.

Mikor már temetnéd a múltad, elfelejtenéd,
Magas sziklafalat emelsz magad köré.
Falakat, melyeken nem hatol át szomorú hangod,
Égig érő tornyodban csak a csendet hallod.

Körülnézel, s a világ, melyről azt hitted, halott,
Él tovább a falakon át, s nem érti bánatod.
Elmondanád, de nem tudod, hang nem jut át a falakon,
Csak ordítás, sikoltás, zaj, ricsaj, mi hangos.

Tekinteted komor, arcodra mosolymaszk feszül,
Ha meghalt az emberi szó, te is csak üvölts.
A szép érzések is meghaltak, hisz azok mind csendesek,
Kiégett lelkedből úgysem nő már érzelem.

Szó kelti életre, mint langyos eső a magot,
A szép érzéseket tán benned is, ha hagyod.
Ne ordíts, csak halkan mondd el, s valaki majd meghall talán,
Rombold le, még nem késő, törd át a csend falát



 
 
 
Szavazat: 0.0/5
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz