– Jöjjön, Áron!
A doktornő még az előző páciens papírjait pakolgatja, mosolyogva fogadja köszönésem, a székre mutat.
– Üljön le! Egy kis türelmét kérem...
Tettetett közönnyel bámulom a falra aggatott gyógyszer reklámokat, tekintetem a szekrényre téved, ahol könyvek, dobozok sorakoznak.
– Jónapot! Hogy van? – szólít meg a doktornő végül.
– Üdvözlöm, doktornő! Jöttem, mert állítólag a felhőben van a labor leletem. Az volt a kérése, ha megvan, keressem fel. Hát itt vagyok.
Az asszisztenshez fordul, aki bepötyögi a szükséges információt és máris a monitoron a lelet. Ilyen távolról nem tudom elolvasni, de végül is nem nekem kell magam diagnosztizálni, hát némi nyugalmat erőltetve magamra várok. A doktornő kinyomtatja a leletet, majd hosszasan nézegeti, tekintete hol a papírt pásztázza, hol rám néz. Hümmög, de még nem mond semmit. Amikor megszólal, úgy érzem, jobb lett volna, ha hallgat.
– Mondja, Áron! Hisz maga Istenben?
A kérdés végén a kérdőjel még görbül, amikor lepereg előttem életem filmje. – Azt a rohadt... – fut át rajtam a gondolat –, mit nem vettem észre? Nem dohányzom... úgy harminc éve. Nem iszom, úgy reggel óta... na jó, vizet, de alkoholt évente is csak reprezentációs mértékkel... nem fogyasztok drogot... a televíziócsatornákat már több mint tíz éve lemondtam, újságot nem olvasok... Akkor mi van még?
Figyelem a doktornőt, hátha mentőövet dob, de nem. Közönyös tekintettel olvassa újra és újra a lelet sorait. Önbecsülésem széthullott romjain végül elcsukló halovány hangon megkérdem.
– Akkora a baj, doktornő?
Egy pillanatra rám emeli tekintetét, aztán ismét a papírlap sorait bújja. Végül az asztalra csúsztatja. Amikor tekintetünk összeér, tudatosul benne az előbbi mondata. Elmosolyodik, legyint a kezével.
– Jaj, dehogy! Bocsánat, csak elgondolkodtam kicsit. Azért kérdem, mert a hét végén a reformátusokhoz megyek istentiszteletre, és megígértem, hogy viszek magammal néhány embert...