Felperzselt föld - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Sybille Webster > VERSEK > Felperzselt föld
 
 

Szárnyaszegett sólyom repül
Felperzselt földek felett,
Életösztön hajtja, űzi,
Messze, messze innen el.

Ameddig a szeme ellát,
Kormos üszkös, szürke táj
Lombjuk vesztett büszke szép fák
Hamu lepte törzse áll

Alattuk minden elégett,
Nincs már fű és nincs bokor,
Itt-ott izzó hamuban már
Apró népség nem motoz.

Elhallgatott a madárdal,
Dongóraj sem döngicsél,
Halotti csend ül a tájon,
Szomorúan sír a szél.

Egy mézszínű napsütéses
Lusta édes délután,
Zápor helyett tűzviharral,
Halált hozott ez a nyár.

Hamu alatt szomorú,
Koromba zárt tetemek,
Oly messze a nagy folyó,
Nem mindenki érte el.

Sír az ég már, eső mossa
El a tűz izzó nyomát,
Eloltja az itt-ott még
Fellobbanó parazsát.

Száll a sólyom, égett szárnya,
Kínját nem is érzi már.
Nem mehet el, tudnia kell,
Fiókája hol lehet.

Keresi a sziklabércet,
Ahol nemrég fészke volt,
Néhány marék hamu csak,
Amit a tűz meghagyott.

Keres, kutat, nem adja fel,
Közel már a nagy folyó,
Sólyomszeme mindent lát,
Ami odalent még mozog.

Sírás, rívás, halálsikoly,
Jajgatás a víz felett,
A zöldellő túlpart
Jelenti az életet,

Folyó hátán úsznak át,
Az úszni tudó nagyvadak,
Hátukon mentenek,
Mindenkit ki lemaradt

A túlparton őrült lárma,
Nem nyughat ott sem ki él,
Keresi az elhagyottat,
Barátot, szomszédot, testvért.

Könnyek árja lassan apad,
Néhol egy örömsikoly,
Megtaláló, s megtalált,
Egymás nyakába borul.

Leszáll hát a büszke sólyom,
Nincsen meg még, kit keres,
Kérdezgeti rettegve
Az összegyűlt állatsereget.

Egy kis nyuszi, ki családját
Könnyes szemmel keresi,
Előlép egy bokor alól,
S szipogva feleli:

Sokan vannak még a vízen,
Sziklákon, köveken,
Elsodródva fatörzseken
Arra, lejjebb. -integet.

Segítsd őket partra jutni,
Menteni, akit lehet,
Erős szárnyad sokat bír,
S fiókád is ott lehet

Térül fordul hát sólyom,
Sok mindenkit partra tesz,
Sünt, pockot, vakondot,
Félni most egyiknek sem kell.

Eső duzzasztotta árban,
Egyre messzebb csak keres
Kutatja a víz mélyét is,
Azt is lát, mit nem lehet

Közeledő alkonyatban
Eltűnnek a fellegek,
Fáradó rettent szemét
Örömkönnyek lepik el.

Egy kismanó vontatta
Mohos fatörzs tutajon
Sok más kicsi túlélő közt
Ott a kis sólyomfiók.

Az idő, mintha megállt volna,
Újra indul hirtelen.
Véget ér a forró nyár
Hideg szélvész fújja el.

Szürke ősz jön sok esővel,
Ködlepellel fedi be
A pusztító tűzvész nyomát
Ne lássa már a világ.

Tél lepi be fehér hóval
Az föld égett sebeit
Jégvirággal, zúzmarával
A halottak hamvait.

Tavaszi nap süt az égen,
Meleg fénye simogat
Életre kelti a földön
Miben még élet maradt.

Szürke földön zöld fű sarjad,
Közte sok-sok kis virág
Rügyet hajt a halottnak hitt
Kormos repedt tölgyfaág.

Csodát hoz az újesztendő,
Hamvaiból feléledő
Meseszép új életet,
De az erdő, nem felejt.

Büszke sólyom száll az égen,
Smaragdzöld erdők felett
Éberen les a hegyekből érkező
Minden szürke felleget.

 
 
 
 
Szavazat: 0.0/5
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz