Tél - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Sybille Webster > VERSEK > Tél
 
 

A falakon árnyak, csendes a táj,
Hideg éjszakán fehér köd szitál.
Néhány lámpa ég csak, hogy támasszon árnyakat
Pislogó fényével a bús fák alatt.

Távoli hegyekben farkas üvölt,
A házfalak között csak a szél süvölt.
Fagyot hoz a síkra, jeget és hosszú telet,
Mi próbára tesz majd minden életet.

Madarak elbújtak a fészkükbe rég,
Ők is érzik, hogy közelít a tél.
Ahogy évről évre már, könyörtelen lesz majd,
Fagyos szelek szárnyán jön már a hajnal.

De nem színpompás nyári pirkadat,
Pislákolás csak a felhők alatt.
Halványsárga derengés látszik a ködön át,
Ablakokban kinyílik a jégvirág.

Zúzmara hízik a csupasz fákon,
Folyók hátán jégpáncél nő távol.
Lassan úszó felhők ruhájába tép a szél,
Mint hullámzó selymet, úgy szakítja szét.

Millió hópihe szabadul el,
S hosszú útra indul, a földre le.
Beterítik a tájat hófehér fátyollal,
A szél hegedül hozzá egy dalt lassan.

Szomorú nótát fúj szakadatlan,
Hangjával elnyomva minden más zajt.
Reszketve a hó alá bújik minden, mi él,
Hozzájuk bújik csendesen a remény.

Talán lesz még tavasz, eljön a fény,
Eljön a nap, mikor nem lesz, ki fél.
A világot újra édes napfény járja át,
Meleg szökik át a hajnal fátyolán.

 
 
 
 
 
Szavazat: 0.0/5
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz