Vihar - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Sibille Webster > Versek
 
 
















Vihar

Csendes, őszi estén egy meleg nap után,
Mint fáradt vándor hosszú út után,
Aranyló napfényben megfürödve,
Aludni készül a világ.
Lebukik a nap a távoli hegyek mögött,
A színpompás táj szürkébe öltözött.

Békésnek látszó alkonyat terül fölé,
Nyugodtnak tűnik, csendes még a kép.
De szépen, lassan, láthatatlanul
A feszültség itatja át.
Kezdetben csak a hevülő levegő vibrál,
Majd megjelennek az első, kis szikrák.

Pattognak a fém és műanyag tárgyakon,
Végigszaladnak a hajszálakon.
Vészterhesen reszket a levegő,
Vihart hoz, földet rengetőt.
Mi feltartóztathatatlanul közelít már,
Végül minden sejt feszültségtől vibrál.

Szél kél a síkon, ordítva, port verve fel,
Távoli, zúgó tengerről hozva
Mélyen úszó, fekete felleget.
Üvöltve nyargal már a szél,
Mint a szűk karámba zárt, és megvadult táltos,
Reszkettetően hideg levegőt hoz.


Komor, fekete fellegek gyűlnek körém,
Dagadó hasuk szinte földig ér.
Nyögve, zúgva úsznak rá a síkra,
Kínlódva, esőt vajúdva.
Féktelen, vad vihar tombol immár szabadon,
nem állja útját erő, sem hatalom.

Vészjós felhők alatt villámok cikáznak,
Dübörögve őrült táncot járnak,
Széthasítják a szürke levegőt,
Fehér, lila, rőt ragyogás,
Vakítják, kápráztatják, bűvölik a szemet,
Mígnem már az egész világ sistereg.

Tó hátán méteres hullámok születnek,
Mindent, mi mozog, a mélybe nyelnek.
A szél szilaj csapásai alatt
Partok közé zárva nyögnek,
Eszelős erővel csapkodják a partokat,
Megbabonázva bámulom kínjukat.

Hideg eső zúdul a megrémült földre,
Sziklára, a talajra s a vízre.
Lemossa a széllel felkavart port.
Bogarak, lepkék, madarak,
Letört faágak, leszakított falevelek,
Mind a folyó felé rohannak vele.



Némán csodálom a féktelen tombolást,
Minden földi élet s halál urát.
A természet pusztító erejét.
Míg végül lassul, és megáll.
Nyomában mindenütt csak dúlt romok maradnak,
S az égen a csillagok felragyognak.

 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz