Bevezető - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:


Az idő múlását az ember az élete során, sok féle képpen éli meg. Egyszer eljön az a pillanat, amikor úgy gondolja, hogy ideje számot vetni a történések sorával. Akkor neki lendül, tollat, ceruzát vagy billentyűt ragad, és fiatalos hévvel, jópofa történeteket kerekít alig tojáshéjnyi élete élményeiből. S hogy elkápráztassa a jövő olvasóit, - valójában leginkább saját hiúságának hízelegve – körmönfont szavak színes ceruzáival ki is színezi azokat. Aztán elolvassa újra és újra, addig, amíg az unalom pocsolyává dagonyázza szíve és lelke tisztának hitt tavát, s végül már azt sem tudja, hogy miért kezdte az egészet. A napok, az évek persze telnek, és létének szekere új kerékvágásokba téved, hol a valóság sima rétjén andalog, hol rázós utak ismeretlen mélységű kátyúiban bukdácsol. Néha meg lepődik, hogy mily rettentő zajos e világ, máskor meg értetlenül szemléli a hirtelen rászakadt csendet és a magányt.
Akkor érzi az idő múlását. De nem ám a rohanót! A vánszorgót! Azt, amelyben a csillagok mintha lehorgonyoztak volna az égen, amelyben a pirkadatból soha nem akar reggel lenni. Amelyben a déli harangszó maga az örökkévalóság, s az alkony torz vigyorral vonszolja maga után a következő végtelennek tűnő álmatlan éjszakát. Észre sem veszi, hogy védőpajzsot von köré a közöny, s hogy tudatát a kudarcok és sikerek, a bánat és az öröm kiszámíthatatlan változásai új, misztikus érzékletekkel fegyverezik fel. Úgy érzi, hogy végre ő irányítja a dolgokat, majd hirtelen rádöbben, hogy valójában ismeretlen erők eszközévé vált. Mérhetetlen menekülési vágy űzi és hajszolja, ám mindnél távolabb kerül, annál határozottabb benne az érzés, hogy a bajok forrása valójában önmaga. Akkor ismét számot vet életével, de már nem úgy mintha az szappan opera, vagy egy  romantikus musical lenne, hanem kőkemény, tragikus fordulatokkal átszőtt dráma, melynek vétlen és szenvedő áldozata ő. S amikor az önsajnálattól tudata a depresszió mocsarába merül, szíve minden pitvarát a reménytelenség érzése szorítja bilincsként, életösztöne ordítva tör a felszínre és követel több jogot, teremt számtalan lehetőséget. A borotva habot szétkeni a fürdőszoba tükrén, minden ajtót és ablakot bezárva maga mögött, póker arccal kisétál addigi életéből. Valójában nem érzi, hogy újjá született, de úgy tesz, mert feledni a csalódásokat, a kudarcokat ily módon könnyebb.

Akkor megint érzi az idő múlását. De nem ám a vánszorgót! A rohanót! Mert rádöbben, hogy mily sok időt pazarolt életéből csaló társakra, érdemtelen rokonokra, hazug és kétszínű barátokra. Beton kemény akarattal új falakat épít maga köré, új kapukat nyit rajtuk új világok felé, és gyönyörködve léte új formájában ki, s besétál vágyai hídján lelke és szíve börtönébe. Egyszer, talán nem is olyan sokára eljön a pillanat, amikor az élet tükröt tart elé. Eleinte még nem érti, hogy miért szorul el torka, és miért a szeme szegletében sarjadó könnycsepp, amikor megpillant egy őszbe forduló hajú asszonyt, amint behunyt szemekkel, boldogságtól sugárzó arccal, ölel magához egy csilingelve nevető fürtös hajú leánykát. Azt sem érti, hogy miért bámul hosszú másodpercekig az utca túloldalán a gyalogátkelőn átsiető ismerősnek tűnő alak után. A negyven éves iskolai osztálytalálkozón, már idegen számára minden valaha kedves volt arc, s a spontán jött élménybeszámolók özönében, olyan érzés keríti hatalmába, mintha egy termék bemutató kelletlen hallgatója lenne. A zajos, dohányfüsttel telt étteremet ott hagyja, s az égen vibráló tengernyi csillag alatt mély lélegzetet vesz a nyár végi éjszaka kellemesen lehűlt levegőjéből. S akkor borzongva járja át a felismerés. Álmatlan éjszakákon, amikor a vele öregedett hársfák virágjainak illata tölti meg az éjt, tágra nyitja szobája ablakát és lehunyt szemmel hallgatja a néha feltámadó szél suhogását.
És akkor érzi igazán az időt. De nem a múlását. Hanem a hatalmát!

 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz