Felperzselt föld - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Milton Gray > Novellák
 
 
 
Felperzselt föld
 

A páradús levegő megtörte ugyan a nap fényét, de az aszálytól száradt föld termetes repedéseiből előmászó hangyák szomjazva, reményvesztetten bolyongtak a megsárgult fűszálak között. Egy ernyedten csüngő, halványlila harangvirág alatt színét vesztett, megfakult levélen katicabogár pihegett. Néha széttárta szárnyait, mintha repülni készülne, aztán felhagyva a próbálkozással, inkább leereszkedett a száron és egy erdei szamóca hernyórágta levelén tovább haladva lemászott az erdőszéli fák árnyékában heverő Mohar kézfejére. A manó oldalára fordulva, aprókat horkantva aludt a fűben. Izzadságcsepp gördült le homlokán, halántékához érve kövér fénylő gyöngyé duzzadt, majd alá hullt. Szempillái néha megrezdültek, karjának apró rángásai és egyre szaporább légzése álmának közeledő végét jelezték. Szája szegletében aprócska gödör jelent meg, orr lyukai kitágultak, majd nagyot szusszanva a hátára fordult. A fák lombjai között átszűrődő fénysugártól hunyorogva nyitotta ki szemeit. Kábultan szemlélte az ég pasztell kék színét, s csak akkor vette észre a fák lombkoronája fölött átkúszó, alig látható halványszürke felhőfoszlányt, amikor az a nap elé ért. Valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerítette hatalmába. Hirtelen mozdulattal felült, felhúzta lábait, átkarolta térdeit és lassan körül nézett. Ekkor vette észre a kézfején kétségbeesetten kapaszkodó bogárkát.
- Nocsak, nocsak! Nem találtál magadnak jobb helyet? Szerencséd, hogy nem feküdtem rád!
- Szerencsém? Hát persze! Szerencsém! – válaszolta méltatlankodva a katica. - Végig hemperegsz itt, letarolod a fél mezőt és nekem meg szerencsém, hogy engem nem. Nézz körül mit csináltál te melák!
- Ugyan Pöttyöske! Az a fű már megdőlt előtte, én csak ráfeküdtem. A hajnali harmattól majd életre kel és felegyenesedik.
- Igen! Ha szerencséje lesz. Mint nekem! Lehet, még ugrálni is fog örömében!
- Ne zsörtölődj már, hiszen nem történt semmi baj. De mondd csak! Mit kerestél a kezemen?
- A harangvirág szárán pihentem, amikor észrevettem a bokor alatt matató testvéremet. Először át akartam repülni hozzá, de meggondoltam magam. Nagy a hőség, jobb lesz, ha árnyékban megyek. Alig indultam el hirtelen nekilódult velem a világ, győztem kapaszkodni. Az előbb már földközelben voltam, most meg madártávlatból nézhetem megint a tájat! Azt sem tudtam, hogy mi történik velem, és akkor te közölted, hogy szerencsém van. Hurrá!
- Kérlek! Ne haragudj, tényleg nem akartam bajt okozni! Ott van még a testvéred? Látod?
- Igen ott van. Valamivel arrébb, de ott van.
- Akkor menj utadra barátom.
Ujja hegyét a pöttyös szárnyú elé tartotta, s az feltipegett rá. Aztán karját a bokor tövéhez nyújtotta, és megvárta, míg a bogárka komótosan leereszkedik az avarra és eltűnik a fűszálak között.


Hirtelen támadt szellő lengette meg a gyalogösvény kanyarulatában álló terebélyes tölgyfa ágait.
- Nyugati szél ilyenkor? – csodálkozott meglepetten Mohar, mert a tikkadt nyári napok ezen szakában ez bizony ritkaságnak számított erre felé.
Felnézett az égre, ahol újabb halvány felhőfoszlányok bukkantak fel. Az iménti nyugtalansága is nőni kezdett. Felállt és kisétált a rét közepére. A hegyek felől, amerre sűrű erdő borította a tájat, újabb és újabb felhőpamacsok érkeztek. Feszülten figyelt, majd lassan töltve meg tüdejét, mély levegőt vett. A rét virágainak és növényeinek a fülledt nyári levegőben terjengő illatai között észrevett valami mást is. Ismét felnézett az égre.
- Ezek nem felhők! Ez füst! – nyögött fel ijedten. – Valahol tűz van.
Átszaladt a rét túlsó sarkában álló, égig érő, egyenes törzsű bükkfához és felmászott rá ameddig bírt. A tüzet ugyan nem látta, de a hegyek felől, az erdők sűrűjéből, széles sávban az ég felé gomolygó füstoszlopokat fedezett fel. Mire leért a földre, az erdő életre kelt! Szarvasok és őzek tolongtak a rét szélén, orrocskáikkal rémülten szimatolva a levegőbe. Aztán mintha vezényszóra tennék, egyszerre indultak keletre a folyó felé. Patáik koppanása még akkor is hallatszott, amikor már félúton a mogyoróbokrosnál jártak. Nyúlanya ijedt kölykeit nógatva ugrált ki a gyalogösvényre. S bár máskor, ez az emberi láb taposta terület tiltott volt számukra, most a leggyorsabb menekülési utat kínálta. A bodza bokor tövéből róka bukkant elő. A megrémült nyúlcsaládra pillantást sem vetve elrohant mellettük a folyó irányába ő is. Az eget a hegyek felől menekülő madarak hada és kétségbeesett zsivaja töltötte be. Mohar elfutott a gyalogösvény kanyarulatához és tanácstalanul szemlélte az erdőből elő bukkanó, jajveszékelve menekülő állatok csoportjait.
A katicabogár szállt el szemei előtt, és sűrű szárnycsapások közepette rövid időre megállt a levegőben.
- Mini manó! Jó lesz, ha szeded a lábaidat te is. Olyan száraz az avar és a föld, hogy a tűz mindjárt ideér. Egy szarvasbogár az előbb jött onnan, azt mesélte, hogy félelmetes a pusztítás, amit a lángok végeznek. A ganajtúrónak meg elment az esze, mert az élete helyett az ott hagyott gömböce miatt aggódik! De hát mit mesélgetek itt neked, amikor elég a bajom nekem is. Ég veled Mohar!
- Sok szerencsét! Majd a folyón túl találkozhatunk. – intett utána a manó
- Úgy legyen! – válaszolt a katica egy pillanatra visszafordulva, aztán felemelkedett és eltűnt a lombkorona fölött.
Hirtelen csend támadt. Mohar lélegzetét visszafojtva feszülten figyelt. A következő pillanatban füstpamacsok rontottak ki az erdő sűrűjéből. A manó szemei megteltek könnyel, és orrát az égő avar savanykás, orrfacsaró bűze marta. A lángokat ugyan nem látta, de egyre közelebbről hallotta a tűz ropogását.

Sarkon fordult és futva indult a folyó felé. A rét végében azonban megtorpant. Az ösvénytől alig egy méternyire, méltóságteljesen pompázott Csillagfürt, a rét hercegnője.
- Virágom! Hercegnőm! Itt a világvége! A tűz nem sokára ideér és felemészt mindent! Elviszlek magammal a folyón túlra, biztonságos helyre! – kiáltotta a virágnak és a zsebéből előkapott bicskáját kinyitva megindult Csillagfürt felé.
- Megőrültél? Mit akarsz? – sikoltott fel kétségbeesetten a virág
- Megmenteni!- torpant meg döbbenten a manó.
- Le akarod vágni a virágomat? De hiszen akkor az estét sem érem meg! Elhervadok, mielőtt lemegy a nap.
- Dehogy akarom levágni a virágodat! Szárad körül körbevágom a földet és azzal együtt viszlek biztonságosabb helyre.
- És ugyan miért tennéd Mohar? – kérdezte gyanakvással a hangjában Csillagfürt. – Elvinnél olyan helyre, ahol csak te láthatsz, vagy mások is, de csak akkor, ha te megengeded nekik! Ki akarsz sajátítani, birtokolni akarsz, hogy én, a rét legszebb virága csak neked pompázzak!
- Ugyan már hercegnőm! Miket beszélsz? Elviszlek túl a folyón, ahova nem ér el a tűz. Aztán ott, ahol neked tetszik, helyet csinálok a földben és gyökereiddel, e földdarabkával elültetlek.
- Mohar! Nézz rám! Nézz a Csillagfürt szirmaim közé! Ez itt az én földem, az én virágom, az én világom. Én itt vagyok Csillagfürt. Idegen földben, idegen szélben, ismeretlen növények között a legszebb ruhámban is idegen maradok. Ott nem csodálnak, hanem irigyelnek és idegennek tekintenek, aki az ő földjüket bitorolja.
- De Csillagfürt! Mindjárt ide ér a tűz és elpusztít. Akkor nem gyönyörködik többé benned senki! Kérlek! Engedd, hogy magammal vigyelek!
- Nem! Manó! Nem! Menekülj és emlékezz rám olyannak, amilyennek most, és mindig láttál. – emelte fel hangját ellentmondást nem tűrően Csillagfürt.
Mohar mégis tett egy lépést felé, hátha megenyhül. A virág azonban ismét felkiáltott!
- Ne tedd! Ha elviszel, mindenkinek elmondom, hogy akaratom ellenére elraboltál. Soha nem fogok virágozni és minden szenvedésemért téged hibáztatlak majd.
- Rendben Csillagfürt! Nagyon sajnálom!
- Mohar! Kedves kis manóm! Menj, menekülj! S ha egyszer majd visszatérsz, állíts itt nekem emléket.
- Ígérem hercegnőm! Ígérem….hrrkkkhh ..- Mohar tüdeje megtelt füsttel s a köhögés görcse szorította torkát. – Ég veled Csillagfürt hercegnőm!

Megfordult és neki iramodott a bodzabokrok mentén húzódó ösvényen. A folyópartig érő erdősáv tövében azonban megállt és visszapillantott. A bükkfa lombkoronájában, amelyről nem rég kémlelte a tájat, már lángok lobogtak és a rétet gomolygó füst borította be. A szél hirtelen feltámadt, s a milliónyi apró izzó parázsból felhőkig érő tűz tölcsér keletkezett. A manó szedte a lábát, ahogy csak bírta, de a pokol tűzszekere egyre közelebb és közelebb kavargott hozzá. Utolsó erejét összeszedve rohant tovább. A bozótos ágai szétnyíltak, mély szakadék tátongott alatta, s lent a folyó moszat zöld vize örvénylett.


A zuhanást már nem is érezte. Hatalmasat csobbanva nyelték el a hullámok. Egy víz alatti örvény elkapta, megforgatta és neki lökte egy sziklának. Az ütéstől feleszmélt, elrúgta magát a kőtől és erőteljes karcsapásokkal húzott a felszín felé. Az utolsó pillanatban dugta ki fejét a vízből, ám egy gonoszkodó hullám váratlanul arcába csapott. Hátára fordult és köhögve, öklendezve úszott tovább egy darabig. A víz mohával borított fatörzset sodort néhány méterre tőle. Odaúszott és felkapaszkodott rá. Visszapillantott a szikla szírt irányába, ahonnan a vízbe vetette magát. A tűzörvény még ott táncolt a folyó felett, de lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg nem elnyelték a hullámok fodrozódó habjai. Lassan megnyugodott, zihálása is alább hagyott. Ekkor vette észre a fatörzs túlsó végén lapuló sündisznót, és a valamivel arrébb kétségbe esetten kapaszkodó kicsiny pockot.
- Surd! Muppi! Ti hogy kerültök ide?
- Szerinted? Hát úgy, mint te! Jött a tűz és ugranom kellett. – válaszolt a pocok.
- Én meg rosszkor voltam rossz helyen. A víz éppen alá sodort! – nyögte kimerültségtől alig hallhatóan a sün.
- Mohar! Beléd kapaszkodhatok? – könyörgött a pocok.
- Nem bánom, gyere.
Muppi félénken, aprókat tipegve mászott oda a manóhoz, aki a vállára emelte.
- Itt jó lesz?
- Aha! De be ne ess a vízbe, mert nem tudok úszni.
- Akkor hogy kerültél a fatörzsre?
- A Surdba kapaszkodtam. Az hozott el eddig a fáig.
- A sün? De hisz szegény alig tud úszni! – ámult el Mohar.
- Mindegy. Az is elég volt, hogy mindketten megmeneküljünk. – vont vállat a pocok.
- Surd! Idejössz te is? – fordult a manó a sün felé.
- Nem! Köszönöm. Itt most éppen jó helyen vagyok! - nézett a pocokra szemrehányóan a sün.

A folyó sodrása csendesedett és lassan az örvények is elmaradtak. A nap már a hegyek fölé ért és az árnyak hosszúra nyúltak, amikor e kicsinyke úszó sziget egy homokpadon végre partot ért. Mohar leemelte és óvatosan egy fűcsomó közepébe helyezte a vállán fáradtan szundító kis pockot, s hogy fel ne ébressze, lábujjhegyen néhány méterrel odébb tipegett. A sün ekkor farolt le a fatörzsről, s amikor érezte a talajt lábai alatt eldőlt, hátára fordult és nagyot nyújtózott. A manó búcsút intett és elindult lefelé a folyó mentén. Leszállt az est és a táj is elcsendesedett már, amikor egy lapos sziklapadhoz ért. Lekapta az ingét, a nap sugaraitól átmelegedett kőre terítette és háttal ráfeküdt. Kinyújtotta fáradtságtól remegő lábait és kezeit a tarkója alatt összekulcsolva nézte az égen vibráló milliónyi csillagot. Gondolatai a felperzselt erdőn és réten jártak. Csillagfürt kecses alakja hajladozott a gomolygó ködszerű füstben, paták dübörgése és madarak riadt visítása visszhangzott fülében. A felkelő Hold fénye megsimogatta arcát, s a fáradt nap fájó emlékeit feloldó, álmok nélküli mély alvásba ringatta.
Borzongás járta át testét, amikor felébredt. A levegő lehűlt és az ég alja már pirkadt. A part menti fövenyen túl, a félhomályban sötét sávként húzódó erdő felől, madarak hajnali énekét hozta a szél. Felállt, magára vette ingét és elindult a hangok irányába. Az erdőszéli bozótos mentén baktatott lefelé, mígnem egy vadak járta ösvényhez ért. A bozótos lombfüggönye suhogva zárult be mögötte.


A nyár hevét felváltotta az ősz, s az esőt követő szivárvány színeivel festette be a tájat. Telt-múlt az idő, a fák lombjukat vesztve hajladoztak az egyre dermesztőbb szélben, mígnem vastag hótakaró alatt téli álomba merült e világ. A nap egyre erősödő fénye azonban nemsokára virágözönnel borította be a tájat. A vadcseresznyefa fehér szirom köntössel fedett ágai között méhek döngicséltek, s a tavalyi tűzben megégett fák törzsein zöldellő hajtások nyújtózkodtak a nap felé. Az áprilisi esőktől áztatott föld elnyelte a múlt hamuját, s a rétek frissen sarjadó füvét a visszatért őzek és szarvasok önfeledten ropogtatták. A hegyeken és a völgyeken az élet pompázott!


Mohar igen csak meglepődött, amikor a rét bejáratához ért. Amerre szeme ellátott zsenge fű fedte, s az ösvény kanyarulatában álló tölgyfát is zöld lombkorona borította. A túl oldalon, a bükkfa csúcsa ugyan oszlopként meredt az ég felé, de rügyek apró hajtásai borították be a megüszkösödött kérgét. A manó átballagott a rét túlsó végébe, oda ahol utoljára látta Csillagfürtöt, s ahova neki emléket állítani tért vissza, ahogy megígérte. A bodza bokornál azonban lábai földbe gyökereztek.
Csillagfürt ott pompázott, ahol utoljára látta, s most kecsesebb és szebb volt, mint valaha. Odaszaladt, letérdelt a virág elé és szirmait simogatva, elcsukló hangon suttogta.
- Csillagfürt! Hercegnő! Túlélted a tűzvészt?
- Mohar! Kicsi manó! Drága Mohar! De örülök, hogy látlak. – hajladozott Csillagfürt.
- Mesélj hercegnőm! Mi történt, miután elváltunk? – kérlelte a manó.
- A tűz ideért! Megperzselte, elégette virágomat, a száramat, de gyökeremet a földem, az én földem védte. S mire a tűz heve azt is felégette volna megérkeztek a felhők és eső oltotta el a lángokat. Tudod kicsi manó, nagyon fájt. Mindent, ami szép volt, mindent, amiért csodáltak, amiért szerettek elpusztított a tűz. Nem maradt más belőlem, csak a gyökerem, melyeket a föld eltakart, a hó befedett. A tavaszi nap sugarának melege azonban életre keltett. Gyökeremből táplálkozott a remény, korábbi életem sejtjeibe rejtett emlékei, a száram rugalmassága, kecsessége, virágaim szirmainak színei, formái, illatai mind ott sorakoztak a gyökerem emléktárában.
- Ez nagyszerű, Csillagfürt! Csodálatos! De te most még szebb vagy mint valaha, s ez nem lehetett gyökered emlékképe. – nézett elgondolkodva Csillagfürt gyönyörű virágjára a manó.
- Mohar! Kedves Mohar! Tudtam, hogy visszatérsz. Bíztam benned, mert szavad adtad. Vártalak, oly nagyon vártalak és oly nagyon akartam, hogy megint örömöd leld virágomban, hogy ettől szirmaim egyre dúsabbak, egyre színesebbek lettek, száram még kecsesebbé, leveleim még fénylőbbé váltak. A remény és a bizalom tettek még szebbé Mohar. Tényleg tetszem?
- Csodállak Csillagfürt! Te vagy a rét legszebb virága!
- Köszönöm kicsi manóm!


Mohar hanyatt feküdt a fűben, fejét Csillagfürt szárához hajtotta és elmélázva nézte a fölötte lengedező virágot. Pillantása átsuhant a színpompás sziromkoszorún, át a magasban keringő, zsákmányra vadászó héján és megakadt a nap felé kúszó halványszürke fátyolfelhőn. Orrlyukai kitágultak, tüdeje megtelt a nyári virágok illatával. Hosszan tartotta bent a levegőt, majd megnyugodva lassan kieresztette. Lehunyta szemeit, s míg a réten a virágok nektárait gyűjtő bogarak zsongását hallgatta, a keletről érkező szellő álmot lehelt szemeire. Csak az éppen arra repülő katicabogár láthatta, amint Csillagfürt virágának szirmán aprócska könnycsepp gördült le, a széléhez érve csillogó gyönggyé duzzadt, majd aláhullt az alvó Mohar ajkára.



 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz