Főmenü:
Ha tehetném, akkor ezt a kis történetet apámnak ajánlanám, de mivel ő már elment közülünk, így csak emlékül írom le, és mindenkinek.***********************************************************************1922 Karácsonyának másnapja csikorgóan hideg volt. Az uradalomban, hogy az állatok ne maradjanak alom és takarmány nélkül, lovas ekékkel takarították el a majd egy méternyire duzzadt havat. Ekkor tájban sírt fel cérnavékony, rekedtes hangján egy újszülött, aki az eljövendő idők szinte minden örömének és szenvedésének részese lett. A majorbeliek estefelé még viccelődtek is apjával, hogy a kis Jézus két napot késett ugyan, de még ráért volna, mert már eddig is két éhes szájat kellett etetnie az egyébként jóravaló szorgalmas embernek. A gyermeknek nagyapja után Feri lett a neve. Hamar cseperedett, de kellett is, mert anyja az elkövetkező néhány évben még három gyermekáldással örvendeztette meg, az amúgy sem búslakodó férjét. Nagycsalád voltak a hat gyermekkel, de azok gyorsan felnőttek. Kitört a második világháború és Feri, mire férfivá érett, ott tolta a villámgéppuskát a Nagykanizsa környéki lövészárkok sarában, majd a talicskát hadifogságban, a donyeci szénbányában. Öt évvel később, hazatérésekor majd halálra rémítette édesanyját. Szellemnek vélte szegény az öreg vályogház verandáján besétáló, már régen halottnak hitt gyermekét.Kemény idők következtek, az újjáépítés időszaka, a lelkesedésé és a tettrekészségé. A környéken újabb és újabb tárnák nyíltak, és az ország minden részéből özönlöttek a bányákba a jobb életre vágyók. Feri, munka végeztével, a fejtés elhasznált, szénporral és párával teli izzadtság szagú levegőjét, az esti általános iskola padjára cserélte, hiszen a háború előtt az uradalomban, az egyházi iskola négy elemiének elvégzésére futotta csak. Rengeteget segített otthon, a szülői háznál is, különösen vetésnél és aratásnál. Egy ilyen alkalommal ismerte meg a szomszéd falubeli Veronikát. Sokáig csak titokban leste, aztán egyre többet sündörgött körülötte. Tette ezt akkora elszántsággal, hogy hamar házasság lett belőle. Az ifjú párnak rövidesen választania kellett a biztonságosabb, jobb életkörülményeket ígérő szocialista bányavárosi élet, vagy az egyre inkább leszakadó és elmaradó falu valósága között. Az aggódó szülőkkel folytatott kilátástalan, és sokszor veszekedésbe torkolló viták után Feri egy napon, egy lakás kulccsal állított haza. Alig melegedtek meg új, városi otthonukban, amikor jött az első gyerek. Még három év és Veronika egyre kövéredő pocakjából előbújt a várva várt második is, beteljesítve szülei gyermekáldással kapcsolatos terveit, és a társadalom népesedéspolitikai elvárásait.Aztán jött 1956 a maga önálló történelmével. Feri ekkor tájt lépett be a pártba, ráadásul fegyverrel védte a városi pártházat, s ezért, - mint a rendszer kiszolgálóját -, napokig keresték a forradalmárok. Volt, hogy egy padlásfeljáróban aludt, mert félt haza menni, és volt, hogy a sógornője bújtatta a ruhásszekrénybe üldözői elől. Teltek a napok, jöttek az oroszok, és akkor hazamerészkedett. Új világot ígért a jövő.Az évek a bányában gyorsan teltek, s tenyerének bőrével együtt lelke, szíve is megkérgesedett. A bányász haverokkal egyre gyakrabban átmulatott részeg, duhajkodással végződő éjszakák, másfajta énjét engedték ki, addig gondosan építgetett egójának palackjából. Egyre durvább, és egyre agresszívabb lett. Már ő sem emlékezett rá, hogy hányszor és miért verte meg Veronikát és gyermekeit. Egy szerencsétlen napon aztán a bányában, egy munkahelyi balesetben a fél lábát is elvesztette. Hogy bizonyítsa teljes értékűségét, sokszor, csonk lába vére fakadásáig hajszolta magát. Hol a munkába, hol pedig a kocsmába menekült. Ahogy teltek az évek az alkohol legázolta személyiségét, lassan felélte egészségét és családját is.Felesége 37 év házasság után vált el tőle. Alig túl a hatvanon magára maradt. No, nem teljesen, mert a kocsmában mindig akadt, aki hazavitte, és sokszor meglátogatták inni, vagy kölcsönkérő újdonsült ismerősei is. Ám amikor egy napon hiába kereste a ruhásszekrényben eldugott pénzét, rádöbbent helyzete keserű valóságára. Mogorva, komisz öregemberré vált. Italért már csak a közeli boltba járt, egyre ritkábban főzött, s fejében sűrűn fordult meg a halál gondolata. Amikor fia rátalált, a fürdőszoba padlóján hevert már másfél napja, s alig volt benne élet. Rohammentő vitte kórházba, s csak három hét múlva térhetett haza, mikor elégé felerősödöttnek vélte orvosa. Nehezen békélt meg a gondolattal, hogy a sorsot nem lehet siettetni. Jön majd minden a maga idején.***Amikor a hétfő reggeli eligazításon az irodavezető ismertette az új gondozott személyi adatait és néhány fontosabb tudni valót, ismerősnek tűnt Feri bácsi. Mintha korábban, talán a közeli élelmiszer boltban láttam volna. Egy kép sejlett fel emlékeimben, amint egy literes borosüveget szorongatva kezében, falábának halkan nyikorgó lépteivel, botjára támaszkodva, éppen távozott a pénztártól. Csontos vékony ember volt, feje tetejét gyéren borította őszes haja, határozott vonalú orra fölött vastag, összeérő szemöldökei alól, fáradt szempár kereste az üzlet kijárati ajtajának kilincsét.Miközben a nyilvántartó kartonját nézegetve azon tűnődtem, hogy miként tudom beilleszteni az ő ellátását az egyébként is zsúfolt napi programomba, megpróbáltam elképzelni első találkozásunkat és azt a helyzetet, amivel meg kell majd birkóznom. Az irodavezető ugyanis figyelmeztetett, hogy egy szokatlanul mogorva, és házsártos idős úrral lesz dolgom. Másnap telefonon felhívtam Feri bácsi gondozását igénylő fiát, aki egyébként az ország jóval távolabbi részében lakott. Beszélgetésünk során elmondta, hogy apját szerette volna magához venni, de ő nem volt hajlandó elhagyni otthonát. Hónapokig tartó győzködés után végül abban állapodtak meg, hogy legalább meghallgatja a gondozónőt és nem dobja ki azonnal. Csoda, hogy tartottam egy kicsit a találkozástól?Kétszeri csengetés után, a bejárati ajtó résén át, érdes hang szólt ki. Néhány mondatos bemutatkozás után Feri bácsi végre beengedett lakása konyhájába. Miután végig hallgatott, kijelentette, neki nem kell gondozó, ez az ő lakása, idegen ne nyúlkáljon a dolgaihoz. Egyébként is, meg tud ő csinálni mindent, csak nem akar. Amit a konyhában láttam meggyőzött arról, hogy mennyire nem akarta. Miután végre szóhoz jutottam, megbeszéltük ellátásának fontosabb részleteit, és azt, hogy szükség esetén miként értesíthet engem. Kiléptem az ajtón, s ahogy köszönni visszafordultam, a zár határozott, egymás utáni gyors kattanásai egyértelművé tették számomra a látogatás végét. Következő találkozásaink is csak a legszükségesebb ideig tartottak. Igyekeztem felmérni Feri bácsi egészségi állapotával kapcsolatos teendőimet, gyógyszerei állapotát, tárolási körülményeit, és általában azokat az alapvető igényeit, amelyekről egyáltalán hajlandó volt beszélni. Talán a negyedik alkalom után fordult elő először, hogy az ajtót nyitva hagyta maga mögött, amikor bement a szobába. Két hétbe telt mire összeállt a kép otthonáról. Először azt tisztáztuk, hogy melyek azok a napi szokások, amelyeket az ellátása alatt figyelembe kell vennem. Elmesélte azt is, hogy legtöbbször fél lábon ugrál ki a WC-re, mert a mankókat utálja, a falábat azért pedig nem húzza fel. Néha előfordult, hogy elcsúszott a csupasz padlón és rettenetesen beverte a fejét, karját, de volt már borda repedése is emiatt. A következő héten egy kicsit átalakítottuk a szobáját. Az ágyához fordítottam a dohányzó asztalt, hogy nagyobb felületen tudja elhelyezni rajta a legszükségesebb eszközeit, az ajtó elé terítettem egy gumírozott aljú szőnyeget, így csúszásmentes felület volt a talpa alatt, amikor ki kellett mennie. Falábának a heverő ajtó felőli végénél csináltam helyet, így könnyebben elérte azt. A szobáját melegítő villamos olajradiátort pedig az asztal végéhez állítottam. Ott ugyanis nem közlekedett, ráadásul így a heverőn ülve sőt, fekve is elérte kapcsoló gombjait. Ahogy telt az idő egyre többet beszélt, s bár hangjában még ott bujkált a tettetett méltatlankodás, már nem volt elutasító. Sőt! A maga módján legtöbbször várt. Apró jelek voltak ezek, de hatalmas hibát követtem volna el, ha nem veszem észre. Az érkezésemhez félig kifordított szék, a már kulcsra sem zárt bejárati ajtó, a gyógyszereinek gondosan megtervezett sora megbeszélt helyükön, és a ráncoktól redős, frissen borotvált néha, már elmosolyodó arca. Egy alkalommal észrevettem, amint zavartan bedugott egy szamárfülekkel teli füzetet a heverő díszpárnája alá. Óvatos, de rámenős unszolásomra, kipirulva, nagyokat nyelve, végül mégis megmutatta. Igen meglepődtem, mert lapjai telis teli voltak Feri bácsi által írt versekkel.Néhány hónap múltán úgy fogadott, mintha haza járnék, éppen csak nem szólított lányomnak. Már nem csak megengedte, hogy ellenőrizzem, szedi e rendesen a gyógyszereit, hogy használja a kötelező higiéniai eszközöket, hanem el is várta. Egy idő után már megengedte, hogy csonk lábának vérző sebeit én kötözzem át.Voltak esetek,- nagyon ritkán -, amikor felkereste néhány régi cimborája. Másnap, az öreg falak kopott tapétái a félnapos szellőztetés ellenére is, ontották magukból a dohány füst és az alkohol szagának gyomorforgató elegyét. Érezhető bűntudata volt, és úgy tűnt mindent megtenne azért, hogy ne vegyem észre az előző este történéseinek árulkodó nyomait.Egy alkalommal felkeresetem háziorvosát és egyeztettem vele Feri bácsi egészségügyi ellátásának fontosabb részleteit. Az orvos szerint is szemmel látható volt állapotának javulása, élettel teltebb, egyre inkább elfogadja az őt körülvevő világot és nem menekül múltja emlékeibe. Viszont arra is felhívta a figyelmemet, hogy ez a javulás csak átmeneti, mert kora miatt, és utolsó vizsgálati leletei szerint is, a folyamat bármikor váratlanul az ellenkezőjére fordulhat.Az ebédet egy közeli közétkeztetési konyháról vittem naponta. Legtöbbször már kritika nélkül elfogadta, s miután befejezte az evést, azonnal elmosta edényeit, eszközeit, pedig az, az én feladatom lett volna. Néha sétáltunk a háztömb körül. Láthatóan jól esett neki a friss levegő és a napfény, de bármennyire is kímélők és rövidek voltak e séták egyre inkább fárasztották. Egyszer a szobája falára akasztott képeket nézegettük. Ágya felett két egymásba karoló gyermek képe lógott, egyikük komolyabb gondosan elválasztott hajú, talán hat év körüli legényke, a másik egy göndör barna hajú, úgy két éves lehetett.- Ők a fiaim! – mondta egy alkalommal- Ez a Laci. - és kézfejével végig simította a göndör hajtincsűt – Már kopaszodik.– A nagyobbik, a Feri. –vetett szomorú pillantást a másikra.- Őt már négy éve nem láttam, pedig itt él ebben a városban. Egyszer részegségemben, baltát emeltem rá. Azóta nem jött, nekem meg nem volt bátorságom hozzá menni.Alkalmanként orvosi vizsgálatra, ellenőrzésre kellett mennie. Indulás előtt felkerestem, átkötöttem sebes lábát, segítettem a tisztálkodásban és az öltözködésben, megvártam, míg a betegszállító elindul vele s csak aztán mentem további dolgaim után.Teltek a hónapok, az évszakok gyorsan váltották egymást. Október végén beszerelték lakásába a telefont, így szükség esetén már segítséget tudott kérni. A karácsony előtti napon fenyőágakból, tobozokból és egy gyertyából asztali csokrot készítettem neki meglepetésül. Amikor átadtam, szó nélkül ült a heverőjén, meredt szemekkel nézte az ajándékot s közben könnyei lecsordultak az arcán. Szilveszterkor a telefonban koccintottunk egymással. Az első hó január második hetében hullott, de olyan mennyiségben, amely egyértelművé tette, hogy most már tényleg a tél az úr. Fokozott figyelmet igényelt Feri bácsi közlekedésének és ellátásának megszervezése. Érkezésem idejére rendszerint megfontoltan összeállított bevásárlási listát készített. Ellenőriztem ruhatárát és kikészítettem azokat a ruhadarabokat, amelyeket szükségesnek véltem a téli séták alkalmával. A hideg levegő eleinte felélénkítette, de aztán hamar elfáradt. Egy alkalommal, váratlanul lehajolt, felvett egy maréknyi frissen hullott havat és az arcomhoz nyomta.- Istenem, milyen régen volt, hogy lányokat mosdattam hóval. – mondta nevetve.A vállán szétfröccsenő hógolyóm volt a válasz. A sétákat teázás követte a meleg szobában, majd gyors vérnyomásmérés.Rövid volt a tél, a tavasz határozottan és virágözönnel köszöntött be. A házak között foltokban virított a kikerics, s a fák éppen rügyet bontott ágait virágok halmaza borította be. Feri bácsi állapota, talán a gyorsan változó időjárásnak köszönhetőn is, egyre labilisabbá vált. Ismét rendszeresen figyelnem kellett test hőmérsékletét és vérnyomását. Néha elképesztően közönyös volt, máskor látható ok nélkül türelmetlenné és ingerülté vált. A dohányzás egyre jobban megviselte szervezetét. Hosszú percekig köhögött egyfolytában és a tüdejéből felszakadt váladékot hörögve, öklendezve köpte ki. Néhány nap múlva minden gondoskodásom ellenére állapota szemmel láthatóan rosszabbodott, ezért kihívtam hozzá a háziorvost. Az új gyógyszerek könnyítettek állapotán, de már nem volt olyan életerős, mint néhány hónappal korábban. A nap egyre erősödő fénye, melege, kis időre mégis színeket lopott fáradt arcára, és látható izgalommal készült a beígért húsvéti látogatásomra. Napokig szinte könyörgött, hogy ha csak öt percre is, de keressem fel, mert szeretne meglocsolni, életében talán utoljára. Persze én is készültem egy piros tojással és a családomnak sütött almás pite két szeletével. Amint Feri bácsi kölnije végig csordult hajamon, furcsa érzés kerített hatalmába. Meleg, kellemes érzés volt ez. Egy olyan emberből áradt, kiből kiszabadult élete egy részének minden elfojtott szeretete. Büszkén mutatta meg a nyuszi fészket, melyet úgy készített mintha gyermekeit, unokáit várná.Néhány nap múlva állapota ismét rosszabbodni kezdett. A kihívott háziorvos mentővel azonnal kórházba szállítatta. Két nappal azután felkerestem, és legnagyobb meglepetésemre különleges látogatót találtam nála. A nagyobbik fia, Feri állt a kopott vaságy mellett, s apja sápadt, ráncos homlokát simogatta. Nem akartam zavarni a békülés és megbocsájtás oly rég várt perceit. Elnézést kértem, gyorsan felírtam, hogy mit kell hoznom másnapra Feri bácsinak és elköszöntem. Délután kiszellőztettem a lakását, elmosogattam az ott maradt edényeket, levettem a fürdőszoba polcáról a borotva habot és a borotvát, összekészítettem az otthon maradt gyógyszereket, egy váltás pizsamát. Másnap reggel, nyolc óra után néhány perccel, már a kórházban voltam, de a szobában nem találtam senkit. A folyosón érdeklődtem egy nővértől, hogy hova vitték a bácsit, mert hoztam neki az előző napon kért dolgait. Szomorú tekintettel nézett néhány pillanatig.- Neki azokra nem lesz szüksége. Este elaludt, és reggel már nem ébredt fel. Elment! Sajnálom.Bár próbáltam erőt venni magamon, mégis kicsordult a könnyem. Megmagyarázhatatlan üresség járta át szívemet, s szinte fizikai fájdalommal hasított elmémbe a gondolat, hogy többé már nem kell Feri bácsihoz mennem. Bármennyire nem akartam, és bármennyire csak a feladatra, a munkára igyekeztem összpontosítani, mintha édesapám halt volna meg megint.Amikor kiléptem az épületből friss tavaszi szél kapott az arcomba. Szemben, a templom hatalmas szürke tornyának keresztje körül madár csapat keringett, feljebb, ezüstösen csillogó apró pont hasított fehér barázdákat az égre. A domb tövében, a templom előtti téren, szél sodort egy papírzacskót, majd felkapta, felemelte a szemközti iskola tetejéig, s ott eltűnt a rügyekkel teli, hatalmas nyárfák ágai között. A templom harangja tompán, fájdalmasan kondult. Hangja átjárta az utcákat, házak falán visszhangzott, remegve terült a város fölé, - s mint a lélek. mely megfáradtan, nyugalmat és megbocsájtást remélve elhagyja e világot, – tovább emelkedett, és a fátyolfelhőkön túl, elhalt az ég végtelen kékjében.