Oly korban éltem - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Milton Gray > Regények > IDŐNYOM

A tudomány azt tartja, hogy a tudatos emlékezet és a személyiséget alakító tulajdonságok, a születést követő hatodik hónapra kifejlődnek. Ezek határozzák meg aztán azt a bőrünkön érzett valóságot, amelyet a köznyelv sorsként, a szak és szépirodalom pedig életútként definiál! Az embert egy idő után ellenállhatatlan vágy készteti, hogy emlékei legmélyebb zugaiba merülve igyekezzen feleletet kapni múltjával kapcsolatos kérdéseire, de a vélt, vagy valós történésekből szerteágazó alternatívák rengetegében egy idő után rájön, hogy nem a válaszok, hanem az azokhoz vezető út ad magyarázatot addigi léte minden örömére és fájdalmára. Mi lett volna, ha nem az történik, mi lett volna, ha akkor másként döntök, ki lehetnék, ha nem azt az utat választom? Izgalmas, ám valójában értelmetlen kérdések, melyeket a pillanatnyi keserűség, csalódás vagy csupán az unalom szül.

1956 őszén...
Apám a konyha kövére dobta a matracot és a plédet, gyors mozdulatokkal elemeire szedte, behúzta az előszoba szűk folyosójára a rácsos gyerek ágyat és kapkodva összeszerelte. Berakta a matracot, a plédet, anyám karjából átvette az alig egy éves múlt öcsémet és a kiságyba tette. Nem tudtam mi történik, de anyám kétségbeesett pillantásából, apám remegő hangjából éreztem, hogy nagy baj lehet. Bemásztam és rémülten kapaszkodtam a kiságy rácsának két elemébe. Az ijedségtől sírni sem mertem.
- Itt biztonságban lesztek. A konyhába csak akkor menj, ha nagyon muszáj. Lehet, hogy kint lőni fognak, de ennyi falon egészen biztos, hogy nem hatol át fegyver lövedék. Amint lehet, jövök. Vigyázz magatokra!- mondta anyámnak. A lakás bejárati ajtaja fájdalmasan nyikordult utána. Odakint tompa puffanások hangzottak, távolból mennydörgés szerű robaj szűrődött át a falakon.

Hogy aznap, vagy valamivel később történt arra nem emlékszem. Valaki erőteljesen verte a bejárati ajtót. Néhány pillanatig azt hittem apám tért vissza, ám robusztus alkatú idegenek lökték félre ajtót nyitó édesanyámat. Átkutatták a lakást a WC-től a kamráig, a sezlon aljától a ruhásszekrényig. Kihúzgáltak fiókokat, bele túrtak anyám retiküljébe, a szekrényben tárolt kabátokat a fotelbe és az ágyra dobták. Az egyik vicces férfi apám barna széles karimájú kalapját a fejembe nyomta, majd anyámhoz fordult.
- Hol tartózkodik most a férje?
- Nem tudom, napok óta nem láttam! – válaszolt falfehér arccal.
- Kár hazudnia! Ha mi találjuk meg, sokkal rosszabbul jár, mintha önként feladja magát!
- Miért keresik? Mit követett el?
- Védte a Pártházat! Fegyverrel!
- Rálőtt valakire? Megölt valakit? – anyám hangja kissé nyugodtabbnak tűnt.
- Nem! De amikor felszólítottuk, hogy adja át a fegyverét, kikapta belőle a závárt és kidobta a nyitott ablakon, bele a mocsarasba. A puska pedig asszonyom, elsütő szerkezet nélkül használhatatlan.
- Tehát nem követett el semmit. Akkor meg mi bajuk van vele?
- Az, hogy egy hazaáruló kommunista szemét! Egy Rákosi bérenc! Villanyoszlopon a helye! – üvöltötte az idegen. Elkapta anyám karját, megrántgatta, aztán elengedte és valamivel halkabban folytatta.
- Ha megtudjuk, hogy bújtatta, nem mostanában látja viszont a kölkeit! – lekapta fejemről apám kalapját és odavágta anyám elé a földre. Sarkon fordult és bement a szobába, amelyet brutálisan felforgatott a többi, vele jött idegen. Anyám a konyha asztalhoz lépett, kissé kihúzta a fiókot, kivett néhány fényes, henger alakú valamit, a köténye zsebébe csúsztatta. Közben az idegen visszajött, észrevette amint anyám az asztalnál babrál, félre tolta, kirántotta a fiókot és az asztalra öntötte tartalmát. A sodrófa élesen csattant a konyha kövén. Néhány receptet tartalmazó újság fecnin, és bányász bércédulán kívül csak anyám konyhai eszközei kerültek elő. Tésztaszelő, sütő formák, libatoll seprű és egy meglehetősen kopott kaszakő, amellyel apám élezni szokta a késeket.
Az idegen ismét anyámhoz fordult.
- Ha megjelenik a férje, vegye rá, hogy önként jelentkezzen, mert ha mi találjuk meg, maga attól a pillanattól özvegyasszony!
Az idegenek, ahogy jöttek úgy távoztak. Anyám az egyik konyhai hokedlira rogyott és keserves zokogásban tört ki. Alig néhány perc telt el ismét kopogtak. Megtörölte szemeit és ajtót nyitott. Apám lépett be, és gyors mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban.
- Megőrültél? Ha visszajönnek, azonnal agyon lőnek!
- Dehogy lőnek agyon! Csak rád akartak ijeszteni!
- Hát sikerült!- törölt ismét egyet anyám könnytől ázott szemein, és apám nyakába borult. Kisvártatva azonban eltolta magától és szemrehányón nézett rá.
- A puskatöltényeket meg ott hagytad a fiókban. Még szerencse, hogy észrevettem mielőtt átkutatták azt is. Mi a fenének kellett ez itthon?
- Nem kellett! Elhoztam, hogy más se használhassa. Hova tetted?
- Ide! - mutatott anyám a kötényére. A következő pillanatban falfehérré vált. A kötény átlátszó műanyagzsebében ott virított a maréknyi kispuska töltény.

Napokkal, talán hetekkel később történt. Odakint már egészen közelről hallatszottak a dörrenések. Még mindig előszobalakók voltunk, amikor átjött Lajos bácsi a szomszédunk, apám barátja. Alig hallható pusmogásukból azért néhány szófoszlány eljutott a gyerekágyig.
- Ferikém! A kisszoba ablakból láttam, hogy a gyertyános aljában egy csapat orosz katona jelent meg. Ott szemben a homokbányától meg az ellenforradalmárok tüzet nyitottak rájuk. Az egyiket eltalálták. Még most is ott fekszik. A többi meg visszafutott az erdőbe.
- Mikor történt? – kérdezte apám felvont szemöldökkel.
- Most az előbb!
Bement a szobába, majd ismét megjelent, de most egy szürkészöld kabátban. Anyám értetlenül bámult rá.
- Mi van? Hova mész? – kérdezte kétségbeesett arccal.
- Dolgom van! Maradj itt, mindjárt jövök! – és kirohant az ajtón.
Anyám, nem törődve a figyelmeztetéssel, a konyhai ablakhoz lépett, a sparhelt pereméről lekapott konyharuhával letörölte az üveg páráját. Odaszaladtam hozzá, hogy én is része lehessek a látványnak, de ő karjába vett, visszavitt az előszobába és berakott a kiságyba.
Rövid idő elteltével apám, és Lajos bácsi valamit bevonszolt a konyhába. Láttam amint anyám a szobai szekrényből kirángatott lepedőt csíkokra hasítja, és ki siet vele a konyhába, láttam amint apám leveti vértől átázott furcsa szagú ruháját, és hallottam amint Lajos bácsi magából kikelve ordít vele!
- Mi a büdös rossebet csinálsz ember? Minek hoztad ezt ide? Normális vagy te Feri? Ha ide jönnek az ellenforradalmárok agyonlőnek mindannyiunkat! Ha az oroszok jönnek, azt hiszik, hogy mi tettük, ők meg azért lőnek agyon!
Anyám a karjába vett, a szobában az ablakhoz lépett és résnyire elhúzta a függönyt. Egy éktelenül hangos dübörgő nagydarab valami állt meg a ház előtt. Korábban soha nem láttam ilyesmit. Hosszú rúd állt ki a tetejéből és a rúd lassan felénk fordult. Anyám szélesre tárta a szobaablakot, a kezében maradt fehér lepedő darabbal integetni kezdett, majd kikiabált a konyhába apámnak.
- Feri! Egy orosz tank áll a ház előtt, és már jönnek befelé a katonák.
A következő pillanatban a bejárati ajtón dörömböltek. Lajos bácsi nyitott ajtót. Furcsa sapkájú idegenek nyomultak a lakásba. Egyikük apámhoz lépett.
- Egy sérült orosz katonát keresünk. Láttuk amint behozták ebbe a házba.
- Erre!- mondta apám és bevezette az idegent a konyhába.

Nem emlékszem pontosan, hogy mi történt ezután, csupán egyetlen motívumra, amelyre jóval később, apám halála előtti beszélgetéseink egyikében kaptam választ.

A többi idegen már elment, magukkal vitték a sérült orosz katonát, és a ház előtt álló tank is elindult a városközpont irányába. Apám - engem ölében tartva – hátát a konyhaasztalnak támasztva ült az egyik hokedlin, vele szemben a másikon, az idegen, aki a sérült orosz katonát kereste, Lajos bácsi az ajtóban állt, anyám pedig a sparheltnél szöszmötölt öcsém kajájával. A csendet az idegen törte meg.
- Mondja Feri! Hogy volt bátorsága kimenni a házból, és miért hozta ide a sérültet? Egy oroszt?
Apám elővette cigarettáját, felé nyújtotta, majd rágyújtott ő is!
- Harcolt maga a világháborúban?- kérdezte
- Igen. A kurszki páncélosoknál.
- Én lovas futár voltam, aztán partizán vadász Újvidéken. Villámgéppuskásként estem fogságba Nagykanizsánál 1944-ben. A donyeci szénbányák környékére vittek. 1947-ben jöhettem haza.
- Ezért hozta ide a sérültet?- kérdezte az idegen értetlenséggel hangjában.
- Dehogy! Nem ezért!
Mélyet szívott a cigarettájába, kicsit bent tartotta, majd lassan fújta ki a füstöt. Felhőszerű pamacsai kavarogva, örvénylettek és foszlottak szét a térben.
- Azért, mert Őt sem az édesanyja küldte ide, de biztosan nagyon várja haza.
Hosszú csend következett. Az előszobában, a kiságyban felébredt öcsém és sírni kezdett. Anyám kiemelte a tejjel teli cumis üveget a sparhelt sarkában gőzölgő, vízzel teli lábosból, a rúdra akasztotta a kezében tartott konyharuhát, zavart mosollyal elnézést kért és elindult megetetni a kicsit.
Az idegen elnyomta a tövig égett cigaretta csikket, felállt, megigazította vállára vetett kabátját, kinyújtott kézfejét halántékához emelve mormogott valami érthetetlent majd elment.
Lajos bácsi az üresen maradt hokedlihoz lépett és nagyot szusszanva leült.
- Mikor lesz már béke ebben a nyomorult országban? – kérdezte apámra pillantva.
Ő egy darabig bámult kifelé az ablak félre húzott függönyének résen, aztán felém fordult.
- Azt hiszem, az már az ő feladatuk lesz.

Apám hetvenkét éves volt, amikor kórházba került. A halála előtti napon, amikor ketten maradtunk a szobájában, megfogta kezem.
- Szeretnék elmesélni még valamit. Tudom, néha már az agyadra megyek a háborús történetekkel, de amit most mondok azt soha nem volt bátorságom elmesélni senkinek. Isten döntése a megbocsátás.
- De hiszen te nem is…..
- Várj, nem tudhatod, miről van szó, hiszen még el sem kezdtem!
- Rendben! Hallgatlak.
- 1944 januárjában Újvidéken, partizán vadászaton voltunk kilencen. – kezdte, és miközben homlokának amúgy is tekintélye ráncai tovább mélyültek, tekintete az ablak üvegén túli távolba meredt.
- A falu utolsó házát kutattuk át partizánok után. A rajparancsnok engem hagyott kint őrt állni, amíg a többiek bent átfésülték a házat. A folyosó végén, a bejárati ajtóval szembeni szobában, nyitott ajtónál, egy gyerekét szoptató nő feküdt az ágyában. A mieink békén hagyták, csak a szekrénybe és az ágy alá néztek be és jöttek is kifelé. Éppen akkor pillantottam be, amikor a nő takarója alól kibújt egy géppisztolycső és tüzet nyitott a már kifelé jövő bajtársaimra. Mind összeesett! Odakint a rémülettől megdermedve az ajtófélfának tapadtam, még levegőt venni sem mertem. Aztán a talpamtól a fejem búbjáig zsibbadni kezdett testem. Soha olyan gyűlöletet, dühöt azelőtt nem éreztem. Soha! Kibiztosítottam a géppisztolyomat, beugrottam a folyosóra és lőni kezdtem a nőt. A dunyha szerterepülő tollai már eltakarták és vaktában, csak irányába tüzeltem, amíg kifogyott a táram. Akkor csend lett. A tollak földet értek, a ronccsá lőtt ágyban ott hevert holtan a nő és a csecsemő. Kirohantam a házból, felpattantam lovamra és meg sem álltam Nagykanizsáig, a századomig, ahol jelentettem rajom lemészárlását. Néhány nappal később kivezényeltek a frontra a tűzvonalba. Mögöttünk egy német hadosztály volt, azt mondták, ha nem tudjuk tartani a harcvonalat, akkor jönnek ők. Az oroszok egész éjjel tüzérséggel lőttek minket, aztán hajnalra elcsendesedtek. Már azt hittem, hogy vége, amikor valaki vállon ragadott, kirántott a lövészárokból és akkora pofont adott, hogy végig vágódtam a földön. Egy nagydarab orosz katona nő Kalasnyikovjának csöve feszült a következő pillanatban a mellkasomnak. Egy tiszt féle lépett oda, mondott valamit oroszul a nőnek és félretolta a fegyvercsövét. Hozzám fordult és tiszta magyarsággal kérdezte.
- Mi a neved fiam?
- Feri vagyok. – válaszoltam ügyelve arra, hogy családi nevem ki ne ejtsem.
- És hova való vagy Feri fiam?
- Miért mondanám meg? Miért nem lőnek agyon?
Az orosz felsegített, majd átbámult a fejem felett el, kelet felé és egy darabig nem szólt semmit. Aztán sajnálkozva végig mért, intett a néhány méterre álló katonáknak, akik odajöttek, megmotoztak, majd hátra kötötték kezeimet.
- Miért nem lőnek agyon? A németekkel harcoltam maguk ellen! Talán még öltem is! Miért nem lőnek agyon azonnal?
Az orosz megragadta vállaimat és dühös tekintettel bámult arcomba. Vett egy mély levegőt és sokkal nyugodtabb hangon folytatta.
- Azért mert téged sem az édesanyád küldött a frontra! És Ő hazavár!

Apám szemmel láthatóan belefáradt a történetbe, homlokának és arcának a ráncait valami megmagyarázhatatlan nyugalom és béke simította el. Lehunyt szemmel szuszogott egy darabig, majd megszólalt.
- Itt vagy?
- Persze, hogy itt vagyok.
- Emlékszel? Mindig azt mondtam, én nem, hogy ember, de még Isten előtt sem hajtom meg térdemet!
- Igen, emlékszem.
- Minden éjjel, amikor elcsendesedik a kórterem és csak a folyosók szükség fényei égnek, könnyes szemmel, elszoruló torokkal fohászkodok hozzá, hogy bocsássa meg bűneimet. Minden reggel, amikor az ablak üvegének sarkában megjelenik a felkelő nap első sugara tudva tudom, hogy az az idő még nem jött el, és hogy minden újabb nap az Ő büntetése.

A következő éjjelen örök megbocsájtást nyert. S bár elment közülünk, emléke lelkemben, gondolataimban és tetteimben kitörölhetetlenül tovább él.
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz