Megérzés - Időnyom

Karl Martin lassú mozdulattal csúsztatta a műszerészcsipeszt a tokjába, lehúzta a cérnakesztyűt, és hátát a széktámlának támasztva kinyújtotta lábait. Az ajtó feletti órára pillantott. Bár hat óra már jócskán elmúlt, a műhelyt, a poros ablakon beszűrődő napfény ragyogta be.

- Ez a nap is eltelt, – mormogta alig hallhatóan. - Telnek egyik a másik után. Megbolondult az idő.

Nem is olyan rég még a havat söpörte a műhely előtti járdáról, most pedig virágzik a hársfa a kapu mellett. Azelőtt szinte soha nem érezte a fáradtságot. Sok éve már, hogy mobil telefonokat javít, és a napi tizenkét óra e munkában, házasságba illő együttlét a szakmával. Leemelte az orra hegyére tolt szemüvegét, megdörzsölte szemeit, és arcát tenyereibe hajtotta. A fénycsövek szürkésfehér fényének alig észrevehető vibrálása, a szellemi és fizikai kimerültség, olykor furcsa állapotba kényszerítik az elmét. E pillanatok egy másik világ, egy másfajta lét élményét tárják fel néhány másodpercre. Hangok szűrődnek át a légkondicionáló alig hallható duruzsolásán, árnyak suhannak a műszerekkel és eszközökkel teli polcokon, és áttetsző, hologramszerű világ tölti be a teret, amelyben emberi érzelmek, érzések szövik az álomképek hálóját. Sorsokat meghatározó történések játszódnak le a másodperc töredéke alatt, s az élet jelentéktelennek tűnő pillanatai válnak kitörölhetetlenül örök emlékké. Már észre sem vette, hogy a fáradt nap monoton valóságából tudata, rövidke időre az álmok világába tévedt.

Az elektromos csavarhúzó alig hallható recsegéssel forgatta ki az első csavart, aztán sorban a másodikat, a harmadikat és végül az utolsót is. A mobiltelefon hátlapját rögzítő apró műanyag lemezek, a szerelő tüske határozott, de óvatos nyomásának engedve kipattantak, és elő tűnt a készülék belső szerkezete. Még egy mozdulat, és az alkatrészekkel teli olajzöld műanyag lap is kimozdult foglalatából. Meglepően egyszerűnek látszó, de valójában elképesztően bonyolult szerkezet. A valóság pillanatainak láthatatlan bitekbe rendezett csomagjai, elektromágneses hullámokon, fénysebességgel száguldanak a Föld egyik pontjából akár több ezer kilométer távolságban lévő másikba, ahol egy hasonló szerkezet hangokká, képekké alakítja őket. Hol önfeledt kacagásra késztetnek, hol holtig tartó szomorúsággal töltik meg a szívet. Nézte az alkatrészek közé tapadt homokszemeket, melyeket néhány hete talán, a sivatagi szél, a habub hordta, és a fejhallgató csatlakozójába szorult rőt vörös kutya szőrszálat, melyet még nem is olyan régen tulajdonosa gazdájának ujjai simogattak. Minden elromlott, javításra váró mobiltelefon, egy élet pillanat képe, egy ember lelkének világi lenyomata. Erről nem csak a túldíszített, vagy éppen az erősen kopott, sokszor undorítóan mocskos, néha parfüm illattól áthatott külső burkolat tanúskodott, hanem a készülékben felejtett memóriakártyák képei, videói, zenéi. Ezek a kicsinyke, alig egy centiméternyi vékony fekete műanyaglapocskák őrzik emberi életek fontos, vagy csupán érdekességnek számító emlékképeit. A telefon javítása közben szinte elkerülhetetlen, hogy betekintsen e rejtett világ tartalmába. De mivel az élet oly tág teret szabott, melyben a tulajdonossal való találkozás valószínűsége a lehetetlent közelítette, soha nem érzett lelkiismeret furdalást, mások intimszférájába való ilyetén betekintésért.

Már meg sem lepődött, amikor megpillantotta a készülékben a memóriakártyát. Az alaplapot a szerelőkeretbe illesztette és áramot kapcsolt rá. A számítógép monitorján megjelenő értékekből tudta, hogy a telefon szíve, a processzor hibásodott meg, s mivel annak cseréjét a gyártó megtiltotta, már nem volt mit tennie. A szerviz lapra írta a mérési értékeket és a – Selejt - minősítést, összeszerelte és a javíthatatlan készülékek gyűjtődobozába tette. Nagyot szusszanva felállt, a hűtőgéphez lépett, kivett egy üveg ásványvizet és szemeit néhány pillanatra lehunyva, nagyokat kortyolt a kellemesen hideg italból. A hűtőgép feletti polcról levett egy papír zsebkendőt, és letörölte a homlokán lefelé araszoló verejtékcseppet. Visszapillantott a szerviz pultra és a lélegzete is elakadt. Az imént még javíthatatlan készülék kijelzője villogni kezdett, elszürkült, ám néhány pillanat múlva egy idős férfi kétségbe esett arca tűnt fel rajta. Aztán amilyen váratlanul megjelent olyan gyorsan meg is szűnt, s a kijelző monoton szürkeségét már nem törte meg semmi. Felkapta a készüléket és megpróbálta bekapcsolni. Csak ekkor döbbent meg igazán. Nem volt benne akkumulátor!

- Akkor meg mi a frásztól működött? - forgatta kezében hitetlenkedve a telefont.

Hirtelen elviselhetetlenül melegnek érezte a műhely levegőjét, a fénycsövek idegesítően vibrálni, majd villogni kezdtek.

Megdörzsölte a szemeit. Majd megint megdörzsölte. Felpillantott az órára, amelynek mutatója már jócskán elhagyta a hét órát is.

- Te jó ég! Elaludtam! – eszmélt a valóságra.

Felállt és nagy lélegzetet vett. A levegőt lassan kimérten engedte ki tüdejéből, miközben széttárta karjait és fejével gyors kőröző mozdulatot tett. A mérőpulthoz lépett, lekapcsolta a műszereket, az asztalon heverő csipeszt és cérnakesztyűt a polcra, a dobozába tette. Ekkor vette észre az asztalon heverő memória kártyát. Egy mozdulattal az utolsó, javíthatatlannak ítélt készülék tasakjába csúsztatta, de a következő pillanatban furcsa érzés kerítette hatalmába. Kikotorta a lapocskát, majd a számítógép kártyaolvasójába helyezte, beállította a szükséges paramétereket, és várt. Néhány másodperc múlva képek tucatjai jelentek meg a monitoron. Fiatal nő egy karon ülő gyermekkel, majd egy fiatal férfi ugyancsak a gyerekkel, képek hármójukról egy parkban, aztán megint külön-külön egy szobában, majd megint együtt ugyanott. A következők utcákon, tereken, állatkertben..

- A szokásos családi show – gondolta.

Éppen le akarta állítani, amikor váratlan dolog történt. A monitoron egy idős ember gondterhelt arca tűnt fel. Könnybe lábadt szemekkel, sírástól elcsukló hangon motyogott valamit, miközben kétségbeesetten matatott a készülék gombjain. A kijelző hirtelen kifehéredett, majd újra elsötétült. Karl döbbenten ült vissza a székébe. Mintha ezt az öregembert látta volna az előbbi álmában. Újra és újra lejátszotta az utolsó felvételt, majd ismét az órára pillantott. A memóriakártyát kivette a kártyaolvasóból, visszatette a készülék tasakjába és kikapcsolta a számítógépet. Letörölte az asztal lapját, helyére tolta a széket, lekapcsolta a mikroszkóp világítását és elindult kifelé. Az ajtónál azonban megtorpant. Gondolatai az imént látott képsorok foglyai voltak. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság járta át, s bár soha nem hitt az effajta megérzésekben, az ilyen-olyan mesékben, most mégis sorsdöntőnek érezte ezeket a pillanatokat. Visszament az asztalhoz, bekapcsolta a számítógépet, a spektrum-analizátort, a multimétert, és kivette a tasakból a halottnak vélt készüléket. A számítógéphez csatlakoztatta és megpróbálta a szervizszoftvert betölteni, sikertelenül. Ismét szétszerelte a készüléket, és ekkor fedezte fel, hogy a panel, és több alkatrész is sérült. Az egyik elfordult és szemmel látható zárlatot okozó ellenállást, a csipesz hegyével megpróbálta visszailleszteni, de az már a legkisebb mozdulattól letört.

- Végül is mindegy, úgy is javíthatatlan – gondolta, ám a készülék váratlanul bekapcsolt.

A kijelző először elsötétült, de néhány másodperc múlva a mobil szolgáltató logója, majd a főmenü jelent meg, miközben határozottan érezte a kezében tartott telefon burkolatának felmelegedését. Gyors mozdulattal a menübe kapcsolt, megkereste a telefon gyári adatait, kikapta köpenye zsebéből a tollat és a készülék szerviz lapjára írta a kijelzőn megjelenő gyári számot, és a telefonszámot. Mire befejezte, a készülékből erős égett műanyagszag áradt, és végleg megadta magát. Orrfacsaró bűztől kísérve szerelte össze. Kivette a tasakból a memória kártyát, bele csúsztatta a már végképp működésképtelen telefont, és visszatette a selejtek dobozába. A számítógép internetböngészőjének keresőjébe bebillentyűzte a telefonból kiírt számot és várt.

- Geisig, Brunnenstaße 95 Jürgen Waldheim

Kicsit matatott az asztal fiókjában mire a papírok között borítékot talált. A fáradtságtól és az izgalomtól remegő kézzel írta rá a telefonszám tulajdonosának nevét és címét, valamint a feladót. Egy levélpapírt félbehajtott, közé csúsztatta a kicsiny fekete műanyaglapocskát, a borítékba helyezte és leragasztotta. Kifelé menet még egyszer visszapillantott, rendben hagy e mindent, aztán lekapcsolta a villanyt és bezárta maga után a műhelyajtót. A következő utca közepén egy fehér törzsű, ritka lombozatú nyírfa alatt, a járda szélén állt a postaláda. Le sem állította az autó motorját, az ajtót is nyitva hagyva éppen csak kiugrott, míg bedobta a levelet. Visszaszállt, s amíg a biztonsági övvel matatott, tekintete még egyszer a postaládára tévedt.

- Öregségemre megbolondultam! – motyogta a visszapillantót tükörnek.

A sebességváltó halkan kattant, a motor felpörgött, az autó kifordult az útra és eltűnt az utca kora esti forgatagában.