Csillagok fényét morzsolja az éjUjjával gyenge szelet kavar
Öreg fák lombja közt a csend mesél
S míg némán kilesem titkukat
Az óra új percet üt, s e pillanat
Mint árnyék, mellettem elsuhan.
Letarolt erdők sóhaja száll
Borostás lankák felett,
Alvó réteken a szél kaszál
Hold fésüli a völgyeket
Mikor a városra az álom rászáll
S, higanylámpák fénye feszül
Kihalt utcák között
A dombokon ordít a fájdalom
És lelkek bolyongnak névtelenül
A házak kéményei fölött.
Olykor megállnak, lenéznek,
A kedves most alszik- e?
Akkor álmában felsír egy gyermek
Egy özvegy remegve zokogni kezd,
Emlékek fonódnak egymásba,
Újra él, s újra tombol a vágy…
..S a hét domb csendben dúdolja
Az értelmetlen halál
Mélabús, monoton jaját.
Holtak könnye, földre hulló harmat
A völgyeket fátyolként fedi
Fák hajlanak a porszagú szélben
És félre tolják a fakult tegnapot
A felhők megtépett szélei.