Idegen utakon - Időnyom

Az öreg, sokat látott autóbusz nehezen verekedte át magát az Alpokon, és meglehetősen fárasztó utazás után, késő éjszaka érkezett meg a munkacsoport a kisvárosba. A szervező ígérete ellenére a megbeszélt helyen nem várta őket senki. Az első éjszakát legtöbben az autóbuszban töltötték, de voltak, akik a benti bűztől menekülve az utca kövére kipakolt kofferek és utazó táskák között kerestek menedéket. Másnap aztán hurcolták őket utcáról utcára, háztól házig. Egy részük magán házak, alig néhány négyzetméteres, cigaretta füsttől büdös, levegőtlen, pince vagy padlásszobáiban lett elhelyezve, s volt olyan, amelyben még a WC is odabent volt. Az utolsó huszonöt embert végül a munkásszállóra vitték. Többségük egész folyosót vehetett birtokba. Frenkiék nem voltak ilyen szerencsések. A középső épületben, a déli szárny harmadik emeletén helyezték el négyőjüket, így életterüket meg kellett osztani a maradék három szobában már régebb óta itt élő helybeliekkel. Az első szobában egy alkoholista marokkói néger lakott, verések forradásaival teli fehér feleségével, a másodikban egy meleg férfi páros, a harmadikban pedig egy szellemileg fogyatékos alak, akitől sokszor hányingert gerjesztő bűz áradt ki. A szobákat elválasztó vékony farostból készült falakon minden zaj, minden zörej áthallatszott, és éjszakánként a horkolástól olyan hangzavar töltötte be a folyosót, mintha MotoCross verseny zajlott volna odabent. A közös használatú helységekre is rányomta bélyegét a higiénia legalapvetőbb igényének hiánya. A közös konyha falait sok helyen sűrű pókháló, a gáztűzhelyeket pedig több hónapos, odaragadt, odaégett kosz fedte. A zuhanyzókban minden tusról hiányzott a szórófej és a csaptelepeket vastag vízkőréteg borította. A WC-ben a csésze belsejében látható barna vonalkód bizonyította a kefe használatának rendszeres mellőzését, a félre csúszott, kettérepedt fa ülőke pedig alkalmazásának módját tette egyértelművé. Két hétbe került mire emberileg használhatóvá tették mindezt.

Rövid egyezkedést követően elosztották az üresen álló szobákat. A negyedik szobát kapta Sanya, aki 50 év feletti korával majd húsz évvel volt idősebb a többieknél. Közelgő nyugdíjazása okán a nagyobb bérrel számított magasabb összegű nyugdíj reményében vállalta a több száz kilométeres hat hónapra szóló kiküldetést. Élettapasztalatának eltúlzott tudatában sokszor papolt arról, hogy szerinte másoknak miként kellene élniük, gondolkodniuk, viszont kínosan ügyelt arra, hogy ilyetén megnyilatkozásait követően kerülje a konfliktus helyzeteket. Tekintélyt követelő viselkedéssel vonta ki magát mindenféle közösségi programból és alig fordult elő, hogy akár csak bevásárolni Frenkiékkel tartott volna.

Az ötödik szobában Jimmy lakott. Alkoholista kiebrudalt strici, aki magára zárva szobája ajtaját, üresre itta a sörrel, napi rendszerességgel feltöltött hűtőszekrényét. Hihetetlen fazon volt. Véletlenül józan óráiban a legodaadóbb, leghűségesebb barát, részeg állapotában viszont még a borzas görény is undorodott volna tőle. Bár gyakran jelent meg munkahelyén márga részegen, szakmai tudásának és képességeinek ismeretében mindent elnéztek neki.

A hatodik szoba Janó birtoka volt. Állandóan vidám, magával ragadóan pozitív gondolkodású, boldog édesapa. Felesége, két tündéri lányukat átkarolva nézett az ágya felett falra akasztott képről. Egy alkalommal Frenki véletlen és észrevétlen tanúja volt amint Janó nagyokat nyelve, kivörösödött szemekkel simogatta a képet.

A munkacsoport tagjai alig ismerték egymást, hiszen az ország különböző részeiből toborozták őket. Hajnalban fél ötkor még sötétben indultak, sötétedésig dolgoztak és munkájuk végeztével egy közeli kis boltban volt csak lehetőségük vásárolni némi élelmiszert vásárolni. Ahogy teltek a napok hosszabbak lettek a nappalok. Kormos arccal, hihetetlenül mocskos ruháikban, már világosban mentek vissza szállásukra, nem kevés esetben a helyiek egyértelműen kimutatott megvetésével kísérve. Viszont egyre több alkalmuk nyílt a környék megismerésére, és újabb beszerzési források felkutatására. Így akadtak rá a szállásuktól légvonalban alig néhány százméternyire lévő áruházra.

Három hét után végre bejárhatták a város szélére települt Aushan áruház számukra szokatlanul hatalmas területét is. Frenki megpróbálta rábeszélni a másik hármat a közös főzésre és étkezésre. Sanya eleinte hajlott rá, de amikor a szükséges edények beszerzésére indultak volna, meggondolta magát, mondván, hogy ő a felesége főztjéhez szokott. Jimi már indulásukkor testileg és lelkileg felkészült arra, hogy a hátralévő keserves hat hónapot átvészelje sör és mindenféle egyéb alkoholok társaságában. Janó csak akkor döntött, amikor Frenki első alkotásának, a fokhagymával tűzdelt sült csirkecombnak az illata át járta szaglószerveit. Főzni ugyan nem tudott, viszont a bevásárlás és a cipekedés terhét magára vállalta. Az ezt követő beszerzések, vacsorák és csavargások lassan barátsággá formálták kapcsolatukat. Bár munkájuk során meglehetősen ritkán találkoztak, szabadidejük minden percben együtt bandáztak.

Gyakori látogatói lettek egy közeli kicsiny vegyeskereskedésnek. Tulajdonosa néhány hét után már szélesre tárt karokkal várta őket, mintha évek óta ismert, de ritkán látott jó barátai tértek volna be hozzá.

Basil vérbeli arab kereskedő volt. Valamikor a hetvenes évek derekán Tunéziából költözött ide családjával. Hosszú évek kínkeserves vergődése és a helybéli konkurencia leépülése után érezhetően nőt üzletük forgalma, és ettől kezdve jobbra fordult sorsuk is. Basíl feleségét csak néha látták. Kávébarna, egész testét fedő hidzsábban alázattal szolgált fel férjének és vendégeinek, gondosan kerülve az utóbbiak pillantását. A család szeme fénye Zaina, a tizenkét éves alig múlt kislány volt. Már sokkal kevésbé viselte magán szülei muzulmán hagyományainak jellegzetességeit. Öltözködése tinédzser kora kezdetéről árulkodott, viselkedése közvetlenebb és mosolyogtatóan bájos volt. Rashid, Basíl középső gyermeke, magának való csendes kisfiú lévén a vendégek érkezésekor mindig visszahúzódott a másik szobába, ahol a CartonNetwork televíziós csatorna rajfilmjeit nézte elmélyülten. A legkisebb, Saud, három éves múlt. Szerencsés volt, nem csak a neve jelentésében, hanem élete minden pillanatában. Kórházba menet a mentőautóban született. Megbetegedés nélkül élte át a gyerekosztályon tomboló sárgaság járványt, amelynek minden negyedik gyermek áldozatául esett, és karcolás nélkül úszta meg azt a félévvel azelőtti autóbalesetüket is, melyben szülei és testvérei töréseket és kisebb nagyobb zúzódásokat szenvedtek.

Egy alkalommal Janó büszkén mutatta meg családja fényképét Basilnak, aki hosszasan nézegette és elismerően bólogatott. Frenki óvatosan kivonta magát e pillanatokból, mert lelkében, életének megkeseredett szakasza éledt újra, és fájó emlékek marták addigra megkeményedettnek hitt szívét.