Két hónapi távollét után karácsony Szentestéjének napján utazott hazafelé. A távolsági buszjárat dugig volt emberekkel, kapaszkodtak, amibe csak lehetett, néha még egymásba is. Már erősen szürkült, amikor a következő átszállás megállójába érkeztek. Kicsiny falu, a főutcán az elejétől a végéig átlátni. Tülekedve, tolakodva alig hogy lekászálódott, nagyot szusszanva csukódott a busz ajtaja, motorja felpörgött, majd egyre gyorsulva eltűnt a szürkületben. A megálló várója kicsi széljárta téglaépítmény volt. Kopott falán néhány papírcetli lógott, arrébb pedig egy megkopott graffiti rajz éktelenkedett. Feltámadt a szél, és nagy pelyhekben a hó is hullni kezdett. Összébb húzta a sálat, és be akarta gombolni a kabátját, amikor észrevette, hogy a felső zsebnél szélesebb a rés a szokottnál. Becsúsztatta kezét a kabát belső zsebébe, és döbbenten konstatálta, hogy az üres. Határozottan emlékezett rá, hogy a sofőrtől kapott jegyet a pénztárcájába, azt pedig a belső zsebébe tette. Átkutatta a másik zsebet is, benézett a táskába is, hátha mégis rosszul emlékszik.– A buszon leszállás közben lophatta el valaki. – zárta le az ügyet.
Ott állt az otthonától 60 kilométerre, egy kopott falusi buszmegállóban egy fillér pénz nélkül, és fogalma sem volt, hogy jut haza. Két házzal feljebb nyílt a kapu, és egy alak fázósan összehúzódva sietett el mellette. Egy házzal arrébb azonban megállt, és visszajött.
– A Pécsre menő buszt várja? – kérdezte.
– Igen. Úgy tudom, negyed óra múlva jön. – válaszolta.
– Hát nem! Szenteste van, és az utolsó egy órával ezelőtt elment. Ma már nem jár erre busz.
–Basszus! Hogy jutok el akkor Pécsre?
– Azt én nem tudom, de megyek, mert megfagyok, nem kintre öltöztem. – azzal vacogva elkocogott, de a kapuból még visszakiabált.
–A szomszéd falunak a vasútállomása három kilométerre van. A vonat lehet, hogy még jár. Próbálja meg! Boldog karácsonyt! – és eltűnt a kerítésen túli hófedte tuják között.
– Most mi a frászt csináljak? Hogy rohadna meg… gondolt a tolvajra, ám mielőtt befejezhette volna, arcába kapott az egyre dermesztőbb szél.
– Nem! Ennek most semmi értelme. Legyen karácsonyi ajándéka annak, aki tette.
Begombolta a kabátját, megigazította vállán a táska szíját, és elindult a vasútállomás irányába.
Már vagy kétszáz méterre járt a falu táblájától, amikor egy furgon haladt el mellette, majd megállt.
– Jó estét! Hova ballag ebben a hóesésben? Bicsérdre megyek. Ha jó magának, elviszem egy darabon. – szólt ki az ablakon a sofőr.
–Azt megköszönöm, mert a buszt lekéstem, a vasútállomásra igyekszem. Úgy tudom, vonat még jár Pécs felé.
– Jöjjön! – és áthajolva a mellette lévő ülésen, kinyitotta a másik oldali ajtót.
Lekotorta a havat a kabátjáról, a hajáról, és beszállt. Már egy perce mentek, amikor a vezető megszólalt.
–Imre – nyújtott kezet. – A tejcsarnokból jövök, és viszem a tejet Bicsérdre. A vasúti átjáró előtt megállok majd, onnan a sínek mellett száz méternyire van az állomás.
– Szixus – szorította meg a felé nyújtott kezet. – Köszönöm. Lehet, hogy a fagyhaláltól mentett meg.
– Annyira azért nincs hideg, a váróban meg csak kibírja a vonat érkezéséig! – mosolyodott el a másik.
– Ez csak az egyik akadály, mert a pécsi csatlakozásomat már lekéstem.
– Hova utazik?
– Megyek haza Komlóra. Két hónapja nem voltam otthon. Elvileg hetelős a munkám, de karácsonyra be kellett fejezni, hát maradtunk, amíg el nem készült.
–Biztosan nagyon várja már a családja.
–Nem. Valójában senki sem vár. Egyedül élek. A karácsonyt sem otthon, hanem egy rokonomnál töltöttem volna, de tegnap telefonált az is, hogy mégse menjek, mert lebetegedtek. Influenzások mind. Hát maradt az otthon, édes otthon.
Az autó lassított, aztán néhány méter után kiállt az út szélére.
– Megjöttünk! Látja ott a kitaposott ösvényt? A sín mellett végig megy az állomásig. Hát barátom, kívánom, hogy szerencsésen hazaérjen.
Óvatosan kellett kilépnie az autóból, mert az útszéle teli volt vízzel telt tócsákkal.
– Köszönöm a fuvart, és boldog karácsonyt! – nyújtott kezet, majd becsukva az ajtót, megvárta, míg a furgon elindul, aztán a sínek mentén, kerülgetve a tócsákat, elindult az állomás felé.
A jegypénztárban ugyan égett a villany, de nem volt bent senki. A váróban csak egy lámpa világított, és üres volt. Leült a bejárattal szemközti falnak támaszkodó padra. Azon töprengett, mit fog mondani majd a kalauznak a vonaton. Kint közben teljesen besötétedett, a szél elcsendesedett, és a hóesés is elállt. Talán tíz perce ülhetett ott a félhomályban, amikor a hangszóró megszólalt.
– Személyvonat érkezik Barcs felől a második vágányra. A vonat egy perc tartózkodás után tovább indul Pécs felé.
Erős nyikorgások és az ütközők csattogásától kísérve állt be néhány perccel később a szerelvény. Néhányan leszálltak, de rajta kívül felszálló nem volt. A második vagonban talált ülőhelyet egy fiatal srác és barátnője mellett. Alig pár perce mentek, amikor megjelent a kalauz.
– Új felszállók menetjegyeit kérem – és hozzá lépett.
Jobb ötlete nem lévén, megpróbálta humorral elejét venni a helyzetnek.
– Kérje tőle! – mutatott a mellette ülőre, aki éppen barátnője nyakát puszilgatta. – Neki biztosan van.
– Ne zavarjuk őket! Boldog karácsonyt! – kacsintott vissza a kalauz, és ment tovább.
Húsz perc múlva befutottak Pécsre, a főpályaudvarra, onnan erőltetett menettel ért a távolsági buszpályaudvarra. A Komlóra induló busz járó motorral bent állt, az utasok már felszálltak, és minden jel szerint éppen indulni készült. Fellépett, és elmondta történetét a sofőrnek. Hogy hitte, vagy sem, a reakciójából nem tűnt ki, mert először tetőtől talpig végig mérte, aztán fanyar mosollyal az arcán végül megszólalt.
– Üljön ide mögém! Komlón várja meg, míg mindenki leszáll, utána bemegyünk a forgalmiba – az órájára nézett, majd a visszapillantóra, becsukta az ajtót, és elindultak.
A máskor félórás menetidő a hó borította mecseki úton háromnegyed óráig tartott. A komlói végállomásra beérkező buszon már csak hárman utaztak. A forgalmi iroda előtti lépcsőnél várta meg a buszvezetőt.
– A cég ajándéka. – nyújtotta kezét a sofőr. – Siessen haza, ember, mielőtt mindent betemet a hó.
–Tényleg csak ennyi? – kérdezte meglepődve.
–Kellemes karácsonyi ünnepeket!
– Hálásan köszönöm, és viszont kívánom! – szorította meg a felé nyújtott kezet, aztán elindult hazafelé.
A higanylámpák fényében kavargó hópelyhek utakat és járdákat fedő takarója hangosan ropogott léptei alatt. Negyed óra múlva már a harmadik emeleti lakása ajtaját nyitotta. Csontig hatoló hideget árasztottak a falak, hiszen több mint két hónapig volt távol. Begyújtotta a gáztűzhely négy lángját, hogy legalább a konyha átmelegedjen valamelyest. Felkapta a szenes vödröt, és lement a pincébe. Fát és szenet hozott fel, majd begyújtott a szobai cserépkályhába. Amikor már ropogott a tűz, élelem után nézett, hiszen délelőtt tíz óra tájban evett utoljára. Reményvesztetten állapította meg, hogy a spájzban csupán két evőkanálnyi zsemlemorzsa árválkodik, és egy üvegben nagyjából ugyanannyi megkeményedett baracklekvár. A szekrény is üres volt, a hűtőgépet pedig elindulásakor ürítette és kapcsolta ki, hogy távollétében ne fogyassza az áramot.
– Csodás! – gondolta. – De legalább víz az van.
Se kaja, se fenyő, se ital, se cigi, se pénz. Szép karácsony. Még szerencse, hogy a bankkártyáját és az iratait nem a kabátjába, hanem a táskájába tette, mielőtt elindult haza. Elővett egy lábost, kevés vizet engedett bele, és az egyik gázlángon megmelegítette benne a lekváros üveget annyira, hogy legalább kanalazható sűrűségűre felengedjen benne a megdermedt lekvár. Amikor kellően megpuhult, rámerte a megmelegített morzsára, és bement vele a szobába. Behúzta az erkélyajtó kísérő függönyét, és bekapcsolta a televíziót. Alig nyelte le az első falatot, amikor csengettek.
–Szia, Szixus! Itthon vagy? Jöttem haza a Magditól, és látom, ég nálad a villany. Gondoltam, felnézek. Mikor érkeztél? – Köszönt rá vigyorogva rég nem látott barátja, Andris, és átölelte.
–Hello, Andris! Talán negyed órája. Lépj beljebb!
–Ember! Te eszkimóst játszol? Piszok hideg van nálad. – húzta össze dzsekije zipzárját Andris.
–Két hónapja elmentem, azóta nem gyújtott be senki. Már ég a tűz a cserépkályhában, de kell egy kis idő, amíg érezni lehet. Figyelj! Csak csapvízzel tudlak megkínálni. Ja, és hellyel. Gyere a szobába.
Andris lehuppant a fotelba, ő pedig, miután lehalkította a televíziót, leült vele szemben a heverő szélére.
–Nem fizették ki a munkabéredet? Vagy mi van?
–Azt megkaptam, más történt. Úgy volt, hogy az unokaöcsémékkel töltöm a karácsonyt, de tegnap telefonált, hogy ne menjek, mert influenzás az egész család. Nem készültem idehaza karácsonyra. Azt tudtam, hogy itthon szinte semmi nincs, de arra gondoltam, hogy hazafelé majd beugrom valamelyik étterembe vacsorázni, aztán a holnapi napot majd megoldom valahogy. A kabátom bal belső zsebében volt a pénztárcám, a távolsági buszon a bodai átszállásnál lophatták el. Ráadásul lekéstem az utolsó csatlakozást, a bicsérdi vasútállomásig stoppal pedig egy tejes autó vitt el, onnan jegy nélkül utaztam vonaton Pécsig. Aztán a komlói buszra felkéretőztem azzal, hogy itt Komlón a forgalmi irodában majd rendezem. Amikor megérkeztünk, a sofőr közölte, hogy az út a cég karácsonyi ajándéka. Viszont mivel hat órakor az utolsó bolt is bezárt, itt maradtam a csupasz lakásban egy marék zsemlemorzsával és két evőkanál lekvárral holnapig.
–Tehát akkor a pénzed elszállt! Hm… de utána csupa jó történt veled. Valaki nagyon akarta, hogy hazaérj! – szólt közbe Andris.
–Hát persze. Elsősorban én, a többiek még nem jelentkeztek. – vigyorodott el.
–Tehát nem maradt egy filléred sem?
–De, van a bankszámlámon, azzal nincs gond, csak az utolsó heti bérem volt a zsebemben. De hiába megyek most az automatához pénzért, hatkor már bezárt minden. Szóval ez egy ilyen Szenteste lesz. Szereted a baracklekváros zsemlemorzsát? – tolta Andris orra alá a tányérján éktelenkedő masszát.
– Kösz, haver. Neem... Figyelj! Most elmegyek, mert jelenésem van, anyám a hajamra keni a halászlét, ha fél kilencre nem érek haza. Utána kicsit visszaugrok, dumcsizhatunk, ha van kedved.
– Persze, jó lenne, és addigra meleg is lesz. Még ki sem cuccoltam a táskámból.
– Oké! Akkor indulok. – pattant fel Andris.
A fa hamar leégett, a lángra lobbanó szén füstje kicsapott, amikor a következő lapáttal tett a tűzre. Gyorsan becsukta a kályha ajtaját, majd elhúzta a függönyöket, és szélesre tárta az erkélyajtót, hogy a füsttel megtelt szoba levegőjét átszellőztesse. Megkapaszkodott az erkély vasrácsában, és mély lélegzetet vett. A hideg levegő felfrissítette. A szemközti ház második emeletének egyik ablakában színes futófény villogott, és karácsonyi zene közé keveredett nevetés hangjai töltötték be a házak közötti teret. A szél elcsendesedett, és a hó már csak apró pelyhekben szállingózott. Becsukta az erkélyajtót, visszahúzta a függönyöket, leült a fotelba, és a televízió műsorát kezdte nézni.
Aztán eszébe jutott, hogy a táskából még mindig nem pakolt ki, hát kiment, és a fürdőszobában a szennyeskosarat telerakta a hazahozott, mosásra váró munkásruhákkal. Éppen végzett volna, amikor csengettek.
– Nyitva van! Gyere! – kiabált ki, de az ajtót nem nyitotta senki. Aztán újabb rövid csengetés.
– Gyere be! Nyitva az ajtó! – szólt ki ismét, de megint nem történt semmi.
–Akkor ez lehet, hogy nem Andris? – futott át rajta a gondolat. – Jövök már! – szólt ki hangosabban, lecsukta a szennyeskosár tetejét, gyorsan megmosta, megtörölte kezeit, és ajtót nyitott.
–Nagyon boldog karácsonyt! – ölelte át Andris barátnője, Magdi, és kezébe nyomott egy üveg bort.
Aztán jöttek a többiek: Gábor a feleségével, Gyula és Vali, Andrisék szomszédjai, és Margó, Andris édesanyja. Végül pedig Andris, széttárt karokkal.
–Pedig csak azt mondtam anyámnak, hogy rakjon néhány falatot egy tányérra neked. Erre felkapta a telefont, és flashmobot szervezett. Remélem, nem gond. – vigyorodott el kajánul.
A lányok kipakolták a magukkal hozott ételeket, süteményeket, a fiúk a poharakat töltötték tele, és hajnalig tartó vidám, meghitt beszélgetés, kedveskedő élcelődés, viccelődés váltotta fel a sivárnak, mi több, kétségbeejtőnek indult Szenteste hangulatát.
Már éjfél is jóval elmúlt, amikor hazaindult az ünneplő társaság.
–Andris! Ez felejthetetlen nap volt számomra. Köszönöm még egyszer.
– Ugyan, tesó! Így kellett lennie. – ölelte át vállát Andris. –Egyébként is anyám ötlete volt.
– És ma? Hol fogsz ebédelni? – kapaszkodott karjába Margó.
– Még nem tudom. A reggelim megvan. – pillantott az asztalon maradt ételekre, süteményekre. – Ha lesz nyitva étterem, akkor ott, ha nem, akkor felmegyek Szilvásba nagybátyámékhoz. Igaz, ők nem számítanak rám, de mindig végtelenül szívesen fogadnak.
–Ha ebéd, akkor nálam! – karolt bele másik oldalról Vali. – A lányom most telefonált, hogy nem jön haza, majd csak holnapután. Töltött csirke a jelszó! Nincs kifogás, nincs kibúvó. Fél egytől várlak.
–Drága vagy, Vali, de…
–Mondtam, nincs kifogás! Egyébként is már régen beszélgettünk. Tényleg várlak, de most megyek, mert ezek itt hagynak. – nevette el magát, aztán egy gyors ölelés és puszit követően lesietett a lépcsőn a többiek után.