Éretlenek - Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Milton Gray > Regények > IDŐNYOM
Az élet bizonyos helyzetei olykor képesek megváltoztatni embereket. Számtalan történetet ismerünk, melyben egy tragikus esemény hatására vagy ördögien gonosszá váltak, vagy korábbi komisz, összeférhetetlen természetük szelídült angyalivá. Valami hasonló történt apámmal is. Naponta látogatta a kórházban lábadozó édesanyámat, bűnbánattól elgyötört arccal simogatta, szorongatta kezeit és reszkető hangon kért bocsánatot tőle minden alkalommal. Iránta érzett gyűlöletem lassan a harag és a kétség furcsa elegyévé oldódott. Emlékeimben még élesen élt a véresre vert édesanyám fölé csípőre tett kézzel mosolyogva magasodó részeg apám alakja. Bár megbánónak éreztem, teljes mértékben őszintének még sem hittem a megnyilvánulását.

Anyám, testvérei és szülei ösztönzésére, s mert a történtek ellenére, szíve mélyén szerette apámat, - gyermekei apját -, közel egy éves udvarlásnak engedve végül megbékélt vele, és feladva a falu kényszerű valóságát, visszaköltöztünk városi otthonunkba. Életünk és viszonyom apámhoz, öcsémhez, soha többé nem volt olyan, mint azelőtt. Én sem voltam többé ugyanaz a szófogadó rendes, szorgalmas gyerek. A tanulmányi eredményeim rohamosan romlottak, egyre többször verekedtem össze az iskolában és a napköziben társaimmal. A sokadik igazgatói rovót követően édesanyám aztán kivett a napközből. A felszabadult délutánjaim mégsem a tanulásbeli lemaradásom pótlásával teltek. Újdonsült, nálam két évvel idősebb barátommal, titokban női akt fényképeket nézegettünk. A fiúban feléledő természetes férfiasságnak engedve, aztán később nem csak nézegettük, hanem gyártottuk is azokat. Míg szüleim dolgoztak, mi a fürdőszobánkban, a mosdóban, műanyagtálakban lötyköltük az előhívó folyadékot, a fixálót és a mosót, a piros lámpa tompa fényénél. Egészen addig, míg egy napon apám a megszokottnál jóval korábban haza ért. A frissen készült, másolatok még ott száradtak a fürdőszoba két fala közé kifeszített madzagokon, amikor váratlanul ránk nyitotta az ajtót.
- Ti meg mi a jó fenét csináltok- kérdezte meglepetten.
- Semmit… izé… mindjárt készen vannak. – válaszoltam hebegve és reménykedve, hogy a képek tüzetesebb vizsgálata nélkül távozik.
Nem így történt. Egyik képet a másik után vette ki a ruhacsipeszek alól. Eleinte csak nézegette miközben mosoly bujkált szemeiben. A remény ébredezett bennem, hogy nagyobb baj nélkül megúszom, ám a következő pillanatban elcsattanó pofon biztosított arról, hogy valószínűleg nem a remény az, amely az adott esetben utoljára fog meghalni. Barátomat a fülénél fogva penderítette ki az ajtón, engem pedig bezavart a szobába. Amíg a képekkel matatott a fürdőben, volt időm átgondolni a történeket, s mikor megjelent, az ártatlanság bárgyú ábrázatával, az áldozat megalázott lényét próbáltam sugározni felé. Mert mindenről persze hogy csak és kizárólag a Gábor Józsi tehetett! Mert ő két évvel volt idősebb nálam, neki tizenkét évesen több esze lehetett volna. Persze öregemet nem hatotta meg, e kimagasló gyermekszínészi produkció, helyette közölte velem, hogy a nyári balatoni osztálykirándulást e pillanattól kezdve elfelejthetem. Azért volt valami férfias szolidaritás tekintetében, mert a röviddel ezután hazatérő édesanyámnak egy szót sem ejtett a történtekről. Nem tőle tudta meg. Az iskolába hívatta az igazgató, mert a gyerekek között valaki meztelen női fényképeket terjesztett, és alapos volt a gyanúja, hogy az események hátterében édesanyám kreatív tulajdonságokkal megáldott gyermeke, vagyis én, állhatok. A történet akkor ért a csúcspontjára, amikor az igazgatói konzultációról hazatérve rám förmedt, hogy hol vannak a szét nem osztott képek? Egyáltalán, honnan volt pénzem az eszközök beszerzésére.
- A kamrában tárolt befőttes üvegek leadásából. – válaszoltam
Lehet, hogy egyszer még büszke lesz nagy fia problémamegoldó képességére, gondoltam, ám tekintetéből egyértelművé vált számomra, hogy az a pillanat még nem jött el.
- A többi képpel mi történt? – kérdezte gyanakodva és feltételezve, hogy van még rejtegetni valóm.
- Azokat apu elvette és eltette.
- Apád tudott erről? Mikor vette el?
- Tegnap, amikor előbb jött haza a munkából.
- És hova tette?
- Nem tudom.

Aznap este valahogy nem volt kedvük beszélgetni szüleimnek. Meg másnap sem, és a következő héten sem. Nem veszekedtek, nem kiabáltak, csak nem beszéltek egymással. Gyanítottam, hogy e kommunikációs válsághoz némi köze lehet fotográfiai vállalkozásomnak, a valós okot azonban csak néhány nappal később tudtam meg. Egyik délután apámmal éppen a háztömb túloldalán, az erdő szélén húzódó villanyvezetékek pásztájában álló konyhakertünkbe igyekeztünk, amikor az iskolaigazgató szólt utánunk.
- Jó napot Feri! Feltarthatom egy percre?
- Mondja igazgató elvtárs – válaszolt apám kelletlenül, mint akinek nincs kedve beszélgetni.
- Fiam, te menj arrébb egy kicsit, ez most nem gyerek fülnek való – fordult hozzám az igazgató.
Hát elballagtam a járda szélén álló öles hirdető oszlopig szigorúan ügyelve arra, hogy szélirányban legyek s a lehető legtöbbet halljam beszélgetésükből.
- Feri! A fia női akt fényképgyártásáról minden bizonnyal tud. Ugye?
- Persze! Én kaptam rajta.
- És tudja azt is, hogy a gyerek ezért ismét igazgatói rovást kapott.
- Igen. Olvastam, én írtam alá.
- No, kedves apuka. Mivel szülői ellenőrző könyvet nem vezetünk így kénytelen vagyok szóban kiosztani önnek egy igazgatói rovót!
- Nekem? Ugyan miért igazgató elvtárs?
- Azért Feri, mert a gyermekétől elkobzott képeket, a helyett, hogy megsemmisítette volna, szétosztogatta a munkatársai között. S bár mostanában nem jár a Laposba, a kocsma törzsvendégei röhögve mutogatják és terjesztik tovább azokat.
Apám arca olyan vörös volt, mint a dombok mögé bukó esti nap. Csak állt és megsemmisülten hallgatott. Még csodálkoztam is, hogy nem szól valami durvát az igazgatónak, az pedig, befejezve a mondani valóját rövid és határozott fejbiccentést követően sarkon fordult és faképnél hagyta.
Ő pedig felnézett az égre, aztán a lábai elé a földre. Szavai épp csak elértek.
- Hogy én mekkora ökör vagyok
Felém fordult, néhány pillanatig szótlanul nézett, majd oda jött hozzám.
- Gyere fiam, azt hiszem, mindkettőknek dolga van otthon.
- Nem a kertbe indultunk?
- De, oda! Csakhogy most haza megyünk, és szépen bocsánatot kérünk édesanyádtól! Mindketten!
Határozottan éreztem, hogy kezemben a családi béke és apám sorsa. Kéjes vigyorral képemen, férfias határozottsággal válaszoltam!
- Rendben! De te kezded!

 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz