Főmenü:
Két héttel később….A mikroszkóp kényelmesen láthatóvá nagyította az idegesítően aprócska alkatrészekkel teli nyomtatott áramkört. A műszer szabad szemmel tűhegyes végűnek látszó, gyufaszálnál is vékonyabb mérőszondája, az optikai lencsék által sokszorosan felnagyított mikrovilágban, termetes bunkóként matatott közöttük, mire elért a hiba feltételezett okozójához. Karlnak minden ügyességére szüksége volt, hogy mozdulatlanul ott tartsa, amíg a műszer kijelzőjén megjelennek a várva várt értékek. Türelmetlenségét fokozta éhsége is, hiszen már bőven bele csúszott az ebédidőbe, és bánta előbbi ötletét, hogy e panel hibájának meghatározása után indul csak ebédelni. A telefon ráadásul pont ebben a pillanatban szólalt meg. A negyedik csöngés után határozott érzése volt, hogy ez úgy sem fogja abbahagyni, amíg fel nem veszi. Méltatlankodva ejtette a mérőszondát a panelra, talpát az asztal lábának támasztotta, és kimért mozdulattal lökte el magát. A lendülettől, széke, egy negyed fordulattal az asztal másik végéhez gurult. Lecibálta a cérnakesztyűt és felkapta a telefont.- Tessék! Mobilszerviz.- Jó napot kívánok! Jürgen Waldheim vagyok. Karl Martin urat keresem!- Igen! Én vagyok! Parancsoljon.- Két hete egy telefon memória kártyát küldött nekem Geisingbe.- Geising, Geising, - töprengett Karl. – Igen, én adtam fel. Ne haragudjon, a névre már nem emlékszem. Megismételné?- Jürgen Waldheim. Megmondaná, hogy mikor és hol adták le javításra a készüléket?- Persze. De hát nem ön adta le?- Nem, az édesapám használta, a születés napjára vettük két éve.- Kis türelmét kérem, mert a számítógépben vannak az adatok.- Természetesen, várok.Karl elméje turbó fokozatba kapcsolt. Az időben visszafelé haladva villantak fel a történet emlékképei. Az asztal lapján a memóriakártya, a monitoron megjelenő idős ember gondterhelt arca, az utca házai, képek az állatkertben, a gyermekét boldogan, nevetve tartó fiatalasszony, és megint ő a gyerekkel egy hintában, aztán egy férfi a gyerekkel egy autó mellett. A számítógép végre elérte az adatbázist. Bebillentyűzte a telefonszámot, de a monitoron a „Nincs ilyen adat” üzenet jelent meg. Újra próbálta, de az eredmény ugyanaz volt.- Kis türelmet kérek - szólt a válla és a füle közé szorított telefonba, miközben más megoldáson töprengett. - Meg tudná mondani a postai bélyegző dátumának napját?- Igen, mindjárt, ez az, tizenegy. Június tizenegy.Az adatbázis keresőjébe az iménti dátumot billentyűzte. A legördülő sorok most viszont megtöltötték a monitort.- Hát? Most sem lettem sokkal okosabb. A helyzet az, hogy azon a napon hatvannál is több telefont javítottam. A telefonszámot pedig nem regisztrálja a rendszer.- Akkor miként talált rá a címemre? Gondolom csak a telefonkönyvből.- Naponta közel nyolcvan készülékkel foglalkozom és nem emlékszem minden történetre azonnal. Tudja tartani a telefont, vagy hívjam vissza?- Tartom, nagyon fontos lenne az információ!Hirtelen bevillant, hogy a készülék javíthatatlan volt, ezért a Selejt dobozba tette. Szállítás pedig csak a következő héten lesz, tehát a készüléknek ott kell lennie. Felállt, az ablak mellett álló termetes vaslemez szekrényhez lépett, és kivette a javíthatatlan készülékek gyűjtő dobozát. A szürke műanyag tasakok zörögve buktak egymásra. Rövid matatás után rátalált a telefonra. Visszahuppant a székébe, a korábban szétszerelt készülék alkatrészeit egy üres gyűjtő dobozba kotorta, és az asztal szélére tolta. Az imént megtalált tasakot a tányérnyi nagyító lencséje alá helyezte és fölé fordította az állítható lámpát. A megkopott, elszennyeződött címke bal alsó sarkában, elmosódott számsort, alatta otrombán oda firkált, részben hiányos szöveget talált. Ju..Wa..d..im..- Halló, itt van még? – kérdezte.- Igen.- Megismételné a nevét- Jürgen Waldheim. Valami gond van?- Nem, nincs semmi baj, csupán megtaláltam a telefont. Sajnos javíthatatlan. Törések és abból eredő áramköri hibák miatt. Leejtették? Ráléptek?- Nem tudom. Eléggé kusza a történet. Hálás lennék, ha megmondaná, hogy hol és ki adta le javításra?- Az édesapja nem tudja megmondani?- Nem, sajnos nincs abban az állapotban. Nagyon kérem, mondja meg, hogy hol és mikor adták le a telefont.- Mondom. Május tizenkilencedikén Rottwielben, a Karl Braun GSM szervizben. Annak pedig a címe, Rottweil Haupstaße 97. Telefonszámot a tudakozóban kérdezze. Ez egy mobil forgalmazó és átvevőhely. Itt adták le, ők talán többet tudnak mondani. A készülék átvételi száma pedig, ezt írja le, SF520928-U.- Betűzné, kérem?- Persze!S mint sas, F mint fa, öt kettő nulla kilenc kettő nyolc kötőjel U mint Ubul. Meg van?- Igen, köszönöm! Rottweil? Uram Isten! Az iszonyú messze van! - A telefonban a háttérzaj felerősödött és beszélgető partnere valakinek hátra szólt. – Berta! Hallod? Rottweilben. Ulm és Freiburg között majdnem félúton. Hogy került oda?- Történt valami? – szólalt meg Karl- Nagyon remélem, hogy nem. Hálásan köszönöm a segítséget!- Ellopták a telefont?- Nem! Teljesen más a történet. Most mennem kell. Viszont hallásra.A telefon kattanása egyértelművé tette Karl számára a beszélgetés végét. Nézte a kezében levő tasakot, kivette a halott készüléket, újra elolvasta a címke alján látható nevet és halkan szinte oda súgta neki.- Na! Te vajon milyen titkot rejtesz barátocskám? Eldugtál egy öregembert? Vagy az adott el egy pohár sörért? Hallgatsz mi? Hallod! Nagy kópé lehetsz te!Megmosolyogva saját gyerekes ostobaságát, felállt, a szekrényhez ment és visszatette a tasakot a többi közé. A vaslemez ajtó halkan felnyögött, amikor a zár a helyére kényszerítette.A gyomra, nagyot kordulva jelezte, hogy az ebédidőből már jócskán kifutott. Elrakta az asztalon heverő szerszámokat, betolta az asztal alá a széket, lekapcsolta a világítást, és már ment is kifelé. Az éhség vezérelte gondolatai ekkor már néhány utcával arrébb, Franc Becker falatozójában, egy hatalmas, ropogós bécsi szelet, és egy tányér aranysárgára sült hasábburgonya körül jártak.