A lift aprókat rándulva állt meg, és ahogy kilépett, az ajtaja halk surrogással máris zárult mögötte. Szeme sarkából még látta a halványzölden világító, felfelé mutató nyilat, hallotta a fentről leszűrődő emberi hangokat, aztán elindult, és néhány pillanattal később már a lakása ajtaját nyitotta. Belépett, a fogasra akasztotta válltáskáját, lerúgta cipőit, lehúzta zoknijait, és a kellemesen hűvös járólapon meztelen talpaival araszolt a nappali ajtajáig. Pólóját a kanapéra dobta, az ablakhoz ment, és leengedte a redőnyt. Megkerülte a dohányzóasztalt, a fotelbe huppant, és kinyújtóztatta lábait. Fülledt félhomály töltötte be a szobát. Hátra hajtotta fejét, mély lélegzetet vett. A redőny rosszul illeszkedő lemezei közt belopakodó fénysugarak a plafonra rajzolt absztrakt mintákra terelték tekintetét. A fáradtság hullámai járták át tagjait, gondolatai azonban a nap még hátralévő feladatai körül forogtak. Ha szerda, akkor esti középiskola. Horváth Antinak mára ígérte a Rádiótechnika újság márciusi számát, Kelemen Laci viszont ma hozza a kazettás magnóját, aminek javítását néhány napja ígérte meg. A földszinten lakó közösképviselőnek lefelé menet még be kell adnia a múlt havi közösköltséget, aztán rohanhat a buszra. A televízió melletti digitális óra kijelzőjére pillantott. Fél három elmúlt. Nagyot szusszanva felállt, kisietett a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyozott, megszárította a haját, aztán visszament és átöltözött. Kifelé menet felkapta, és becsúsztatta a Rádiótechnikát a tanszerekkel teli, előző este már a fogasra készített válltáskájába, és ment is kifelé. A lift fentről érkezett, és a kilencediken lakó két fiatal lány köszönt rá, amikor beszállt. Néhány szót váltottak, amíg a lift a földszintre ért, aztán mindenki ment a dolgára. A közösképviselőnél is hamar végzett, mégis futva kellett megtennie a buszmegálló előtti harminc métert, mert az utasokkal teli busz éppen beállt. Többen szálltak fel, mint le, így tülekednie kellett, hogy felférjen. Az autóbusz komótosan kapaszkodott az emelkedőn felfelé, és a régi temető hajtűkanyarjától gyorsulva, egy enyhe ívű forduló után, az út felett átívelő kötélpálya védőhídja alatt áthaladva ért fel a Petőfi téri megállóba.–Hahó, barátom! – veregette meg a vállát hátulról valaki, amint éppen lekászálódott a buszról.
Amikor talajt érzett a lába alatt, megfordult. Horváth Anti lépett le a nyomában.
–Szia, Anti! Bocs, nem vettelek észre.
–Ez a tömegnyomor! Levegőt alig kap az ember – válaszolt a másik, miközben egy doboz cigarettát nyújtott felé. – Rágyújtunk?
–Kösz, nem. – Kiemelte a táskájából az újságot. – Nézd csak! Elhoztam a Rádiótechnikát.
Anti a szemébe kapó cigarettafüsttől hunyorogva nyúlt az újságért, majd becsúsztatta a vállán lógó táskájába.
–Beugrunk a Gyémántba egy sörre?
–Szerintem annyi időnk már nincs. Esetleg suli után.
–Akkor menjünk!
Átsiettek a zebrán, és a járda lépcsőfokait kettesével szedve, a park fáinak árnyékában értek fel az épülethez.
A földszinti folyosót a tantermek előtt gyülekezők beszélgetéseinek zsivaja töltötte be. Az utolsó tanterem ajtajánál laza csoportba verődve várták az óra kezdését a többiek. Marcsi, az alig húszéves lány a frissen festett, csillogó körmeit mutogatta a nála jóval idősebb Margónak. Valamivel arrébb a társaságból egy fejjel kimagasló Pátya igazgatta a válláról lecsúszó dzsekijét.
–Szevasztok! – lépett ki a fal mellől Kelemen Laci.
–Szia, Kele! – nyújtott kezet neki. – Jól vagy? Mi újság?
–Semmi. Vagyok. Az idióta főnököm nem akart elengedni.
–Aztán mégis? – hunyorgott rá Anti.
–Ja. Látod! Figyelj, Szixus! – fordult felé. – Nem hoztam a magnót, mert megjavítottam magam.
–Te javítottad meg? – nézett rá értetlenkedve, mert Kele egyébként géplakatos volt.
–Aha! Emlékeztem rá, hogy a múltkor bekapta és eltépte az egyik kazetta szalagját. Megnéztem, és láttam, hogy egy leszakadt szalagdarab rátekeredett a lejátszófej terelő tengelyére. Aztán fogtam egy tűt, és óvatosan lepiszkáltam róla. Azóta megy rendesen.
–Végül is jó hír. Nem nekem kell piszkálódnom – nevette el magát. – Milyen óra lesz az első?
–Magyar – húzta el a száját Anti. – A múlt órán dolgozatot írtunk. Nem emlékszel?
–Most, hogy mondod, tényleg. Lehet, hogy Lángocska megint depressziós lesz?
–Jó napot, fiúk! – köszönt rájuk váratlanul a tanárnő. – Igen, megint okot adtak rá. – És megállás nélkül ment tovább a tanterem ajtajáig. Kinyitotta, és egy lépést hátrált, hogy a várakozók beléphessenek.
–Megjött a nap fénypontja – suttogta Kele. – De rossz előérzetem van.
–Ezt már rutinból csinálja. Te láttad már valaha mosolyogni?
–Uraim! Lehetne egy kicsit gyorsabban? Mire bevonulnak, már ki is csengetnek – szólt rájuk emelt hangon a tanárnő.
–Na, mit mondtam? – fordult feléjük Kele. – Húzzunk bele.
Szixus a középső padsor harmadik padjában ült le. Anti valamivel később ért oda, mert Marcsival még váltott néhány szót. A tanárnő az asztalon matatott az iratai és az eszközei között, végül egy köteg lappal a kezében az asztal elé sétált, majd neki támaszkodva tekintetével körbejárta a termet.
–Zoltán, kérem! A felső ablakot nyissa bukóra. Köszönöm. – szólt a szélső padban ülőhöz.
Aztán visszaballagott a táblához, és nagy, széles betűkkel ráírta: „MIÉRT?”. Megfordult, és idegesítően lassan, emelt hangon felolvasta.
–Miért? Meg tudná mondani valamelyikük, hogy ez a szó mit jelent? Mondjuk Margó, Ön már elég idős és tapasztalt ahhoz, hogy ez ne legyen gond.
Margó zavartan nézett néhány pillanatig, majd bizonytalanul kinyögte.
–Ez egy kérdés.
–Na persze, egy kérdés, de én azt kérdeztem, hogy tudja-e valaki, hogy ez mit jelent – fordult el tőle a tanárnő. – Esetleg Béla?
–Valaminek az okát kutató szó – jött a válasz a hátsó sorokból.
–Jó! Ez már jobb! – válaszolta a tanárnő, majd a kezében lévő iratcsomót felemelve megismételte: – És ezt miért?
Lassan körbejárt a tekintete, de egyértelmű volt, hogy nem válaszra vár.
–Ezek a múlt óra dolgozatai. Nézzék, lányok és fiúk! Maguk mind felnőtt emberek, senki nem kényszeríti Önöket a tanulásra. Marcsi kedves! Ön, ha jól tudom, szabász a varrodában. Edit! Ön pedig eladó egy pékségben. Kele!
–Igen, tanárnő? – ugrott fel a székéről Kele.
–Üljön le! Maga pedig lakatos. Zoltán, ott hátul! Önnek mi a munkaköre?
–Párttitkár vagyok a falumban.
–No! Ez még szebb! Tudják, nekem mindegy, hogy mivel keresik a kenyerüket, az viszont nem, hogy ha innen a negyedik után távoznak, rendelkeznek-e az idejövetelüknél magasabb szintű tudással. És ez nem azért van, mert nekem ez a rögeszmém, hanem azért, mert engem ezért fizetnek.
Azzal elindult a padsorok között, és elkezdte kiosztani az előző órán íratott dolgozatokat. Már majdnem végzett, amikor Szixusék padjához ért.
–Antal! Tudja, hogy mit jelent a MIÉRT?
–Hát, így konkrétan nem tudom megfogalmazni, de ha a tanárnő elmondja, elhiszem – vigyorodott el Anti, de jobb lett volna, ha nem teszi.
–Önnek ez vicces? – fordult a dühtől vörösbe a tanárnő arca. – Nézzék! És ez most mindannyiuknak szól. Túl vagyok az ötvenen, van egy alkoholista férjem és két tinédzser lányom. Higgyék el, lenne mivel foglalkoznom otthon. Én egyáltalán nem vagyok különleges ember, teljesen átlagosnak tartom magam. Éppen ezért, amit én meg tudok csinálni, azt joggal várom el másoktól is. Önök a harmadik gyalázatos dolgozatot írják ebben a negyedévben, pedig sokkal többre képesek. Ez nem csak Önöket, hanem az én munkámat is minősíti. Anti, a vicces fiú! Tehát mit is jelent a miért szó? Elmondom! A „MIÉRT?” kérdés a kíváncsiság és az értelemkeresés egyik alapvető kifejeződése, amely egy jelenség, esemény vagy állítás mögötti okot, célt vagy értelmet kutatja. Az értelmet. Anti, maga megint olyan dolgozatot írt, amit egy általános iskolás messze meghalad. Értem én, hogy Önnek a bányában a szívlapát kezeléséhez nincs szüksége Bánk bánra, vagy hogy a bányász fizetésének felvételekor – ami messze több, mint az én tanári bérem – nem érzi át Madách Az ember tragédiáját. De ha így van, mi a jó fenének jár ide, ha tudás és ész helyett megelégszik az önre ragadt bánya porával?
Szóval! Felteszem Önnek külön a kérdést, ami az értelmét kutatja valaminek. Miért?
A teremben megfagyott a levegő. Lángocskát kemény, következetes és okos embernek tartotta mindenki, méltóságot sugárzó, egyben távolságtartó megjelenéséért. De ez a hangnem másról is árulkodott. Nyilván lehetett benne személyes belső motívum is, de ez most annál jóval többről szólt. Anti pedig lassan kiemelkedett a padból, és a tanárnőhöz fordulva, hogy mindenki jól hallja, emelt hangon megszólalt.
–Tudja, Lángocska – mert a háta mögött így becézzük –, a bányában dolgozom, mint vájár. Igaz, szívlapát csak ritkán van a kezemben, mert az a csillések eszköze. Hajnalban fél ötkor kelek, mert a busz, ami az aknához visz, ötkor indul. Fél hatkor már a szenes, előző napi izzadtságtól még nyirkos bányászruhában, csizmában, a bilétámat szorongatva ott állok az aknánál sorba, hogy a föld alatt, hatszáz méter mélyen várakozó népest, ami hat órakor indul befelé a fejtések felé, elérjem. Egész nap a szenet túrom a réselővel, pakolom a támokat, és figyelem a kaparót, nehogy elakadjon a túl sok szén miatt. Közben csatakosra izzad a bőröm, levetem az ingem, és félmeztelenül, a szénportól fulladva dolgozom a bánya elhasznált meleg levegőjében. Gondolni sem merek arra, hogy mi lesz a családommal, ha itt történik velem valami. Aztán lejár a műszak, kifelé menet már a külszínen, a lámpakamra melletti falézoló tábla sarkába reggel elrejtett cigarettáért nyúlok, mert addigra felszabadul a tudatalattimban rejtőző napi rettegés, és a dohányfüsttel együtt az is távozik. De a fürdőből kifelé menet, már tiszta utcai ruhában, a büfében még be kell dobni egy sört, hogy otthon a két lányom – mert nekem is az van, és szintén tinédzserek – apát mosolyogni lássák, amikor hazaér. A nagyobbik lányom most negyedéves gimnazista, a kisebbik másodikos a közgazdasági szakközépben. Mindkettőt szeretném egyetemre járatni, mert megérdemlik. A vájár szakmához valóban nincs szükségem az érettségire. Viszont nagyon szeretném, hogy a gyerekeim diplomásként büszkék legyenek az apjukra, hogy nekik ne kelljen szégyelleniük, hogy apjuk csak egy vájár. Tudja, tanárnő, én nem foglalkozom azzal, hogy ez idő alatt maga hogyan él, mit csinál, mit érez, az az Ön élete. Hát ne sopánkodjon, ne nagyképűsködjön, hanem tegye a dolgát, azt, amiért fizetik. Tanítson!
Döbbent csend ült a termen, mindenki a tanárnő reakcióját várta. Anti megfordult, visszaült a padjába, és a táblára írt „MIÉRT?” feliratot bámulta kitartóan. A tanárnő a meglepetéstől még kis ideig álldogált, majd, mint aki álmából ébredt, megfordult, és visszaballagott a tanári asztalhoz. Az óra hátralévő része a következő tananyag megismerésével telt, de a történtek nyomot hagytak a hangulaton. Amikor a társaság óra végén elhagyta a tantermet, a tanárnő Anti után szólt.
–Anti, kérem! Várjon egy percet, négyszemközt szeretnék beszélni Önnel.
–Fontos, tanárnő?
–Igen, fontos.
A tanterem ajtaját nyitva hagyva visszamentek a terembe.
–Szerinted kirúgatja Antit Lángocska? – fordult Szixushoz Kele.
–Nem hiszem. Lehet, hogy Anti kap most egy fejmosást, lehet, hogy újra íratja vele a dolgozatát, de szerintem csak ennyi.
Ekkor jöttek ki a teremből. Lángocska Anti után bezárta az ajtót, és elhaladva mellettük fátyolos hangon odaköszönt.
–Szép estét! Akkor a jövő héten.
–Viszont! – válaszoltak kórusban.
–Mi volt ez? – fordult Szixus Antihoz.
–Mi? Semmi. Elnézést kért, és felajánlotta, hogy segít behozni a lemaradásomat, ha elfogadom.
–És? Akkor nyelvi korrepetálásban lesz részed? – vigyorgott Kele.
–Hülye vagy! Ez komoly. Tényleg segít.
–Oké, de ha az érettségid kettes lesz, dumálhatsz nekem, amit akarsz.
Már csak egy forduló volt hátra az udvarhoz vezető járdán. Az iskola falára függesztett hangszórókból harsogott a „Ballag már a vén diák.” Az út túloldalán a meghívottak sora egészen az utca végéig ért. Vakuk villantak, kezek integettek, amint a ballagók sora elhaladt előttük.
Szixus lazított a nyakkendőjén, és kigombolta inge legfelső gombját. Nem szerette ezeket az öltönyös ünnepélyeket, ráadásul az alkalomra vásárolt cipő szorította a lábfejét. A nap is egyre erősebben tűzött, és a homlokán legördülő verejtékcsepp a szeme sarkába kúszott.
–Kéri? – nyújtott felé egy papírzsebkendőt Lángocska, majd hátrafordult a mögöttük ballagók felé. – Egy pillanatra álljunk meg!
Szixus megtörölte a homlokát, hunyorgott még néhányat.
–Köszönöm. Mehetünk.
Lángocska ismét belé karolt, majd a másik karját nyújtva a túloldalán állóhoz fordult.
–Antal! Induljunk!
Néhány méter után ott álltak az iskola udvarán, Lángocska balján Szixussal, jobbján Antival, és mögöttük az osztály. Félórás ünnepi beszéd után az igazgató lezárta az ünnepélyt. A végzősöket rokonok és ismerősök hada vette körül.
–Tanárnő! Egy pillanatra kérem a türelmét – kérte Anti, majd a várakozók felé intett. Hárman jöttek oda: két fiatal lány és egy középkorú hölgy. A lányok egy-egy gyönyörű csokrot adtak át Lángocskának.
–Bemutatom a feleségemet és két lányomat.
–Jó napot! – nyújtotta a kezét Anti felesége. – A nevem Kata. Nagyon hálásak vagyunk.
–Jó napot! – mosolyodott el a tanárnő. – Ugyan, miért?
–Tóni olyan sokat mesélt önről, az óráiról! És higgye el, én igazán látom, érzem a változást rajta.
–Tóni? Hát ezt eddig nem mondta. Tudja, kedves, egy életre szóló leckét viszont én kaptam tőle!
Majd a lányokhoz fordulva folytatta:
–Nagyszerű ember az édesapjuk. Legyenek büszkék rá!
Ebben a pillanatban megszólalt Lángocska mobiltelefonja. Elővette, tekintete átszaladt a kijelző üzenetén, majd Antihoz fordult.
–Ne haragudjanak, mennem kell. A lányaim várnak – kezet nyújtott Katának, Antinak, és végül a két lánynak.
Szixus az épület sarkáig kísérte, ott elváltak. Soha többé nem találkoztak.
Negyvenöt év telt el azóta. Generációk mentek, generációk jöttek, és Lángocska akkori definíciója ma időszerűbb, mint valaha:
„A miért az értelemkeresés egyik alapvető kifejeződése.”